Fedra - vizslám emlékére
Mint a cím is mutatja, Fedra egy vizsla volt, annak is a legnemesebb, legszebb magyar fajtájából. Ma már sajnos csak múlt időben tudok beszélni róla, mert ott alussza örök álmát a kertem hátsó részében egy hársfa alatt, és az örök vizsla-vadászmezőkön teljesíti most is híven kötelességét, mint az egy jó vizslához illik.
Fedra kölyök korában került hozzám, mint talált kutya, és azonnal belopta magát a szívünkbe, akkori barátnőmmel és túratársammal, Erzsikével együtt, aki az utcán talált rá és rögtön nagylelkűen nekem ajándékozta. Nevet is ő adott neki a görög mitológiából, mely szerint Phaedra tragikus sorsú athéni királyné, Minósz krétai király lánya, aki Thészeusz felesége lett és beleszeretett mostohafiába, Hippolütoszba, aki visszautasította közeledését. Vizslám egyébként viselkedését és testtartását illetően számunkra néha valóban királynőhöz volt hasonlatos.
A kutyust 3 hónaposnak becsültük, és mivel akkor még nem családi házban laktam, Erzsikénél lelt otthonra, és napközben is vele volt munkahelyén, a képkeretező boltban. Rövid szőrű, zsemleszínű magyar vizsla volt, nagy lelógó, bársonyos tapintású fülekkel és értelmes, érdeklődően kíváncsi tekintettel. Nagyon ragaszkodó típus volt és a gyerekeket különösen szerette. Ebből gondoltuk, hogy talán valamelyik gyermekes családtól szökhetett meg, vagy csak egyszerűen kitették a szűrét. Próbáltunk utána járni, ki lehet a gazdája, vagy kinél hiányzik, de nem vezetett eredményre. Így aztán egyikünk sem bánta, hogy családtag lett nálunk.
Alapvetően vadászkutya volt, és ez a viselkedésén is meglátszott. Minden szőrös vagy tollas állat érdekelte, akár kettő, akár négy lába volt. Első hónapjait nálunk a házban töltötte, mert kemény tél volt, amikor „örökbe fogadtuk”, és kint embertelenség lett volna hagyni. Soha nem volt probléma vele a lakásban, gyorsan szobatiszta lett, és éjszakánként békésen és csendben szundikált a meleg szobában az ágyunk mellett levő kosarában.
Tavasszal aztán szép lassan kiszoktattuk a lakásból az udvarba és a kertbe, ahol egy kis kennelt is építettünk neki, de abban nem szeretett egyedül lenni. Erzsike már akkor nagyobb tapasztalatokkal rendelkezett kutyatartás és nevelés terén, ugyanis korábban boxerokat is tartott. Az ő tanácsai alapján kezdtem a növendék vizslánk idomításához. Munkaidő után naponta rendszeresen gyakoroltunk, stílszerűen a Vizsla-parkban, ami közel volt a bolthoz. Öröm volt tanítgatni az értelmes kis kölyköt, és szemlátomást ő is élvezte a tanulást, csak arra kellett ügyelni, hogy ha megunta egy idő után a fegyelmező gyakorlatokat, abba kellett vele hagyni. Sokat gyakoroltuk így együtt a helyben maradást, a lefektetést és a lábhoz jövést, amit örömmel és fürgén hajtott végre. Persze ebben motiválta őt a jutalomfalat is, ami egy darabka sajt, vagy néhány szelet parizer volt. Az apportírozást is megtanulta szépen, és már 5-6 hónapos korában szívesen hozta az apportfát, ami egy nyúlbőrrel bevont, kézi súlyzóhoz hasonló formájúra faragott fa volt. De használtam nála sokáig a tollseprűhöz hasonló formájú összekötött két vadlibaszárnyat is, ami még egy régebbi vadászatról maradt meg.
Amikor a következő évben falun megvettem a házat, nagy kerttel, és teljesen kitavaszodott, ott lelt vizslánk igazi otthonra.
Fedra szépen növekedett, és közel egy éves korában ivaréretté vált, ami azzal a nem kívánatos eredménnyel is járt, hogy vemhes lett, nem tudni milyen apától. Így aztán még falura kiköltözés előtt az a döntés született, hogy elkerülhetetlen az ivartalanítási beavatkozás, amit egyik – szintén vadász – állatorvos barátom végzett. Ott voltam én is a műtéten, ami rendben lezajlott, bár utána kicsit sajnáltam szegényt, amikor az altatásból ébredezett, és a fejét sem tudta még egyenesen tartani.
Ezután már komoly dolgok következtek. Először is hozzá kellett szoktatnom a lövés hangjához, mely a vadászkutyánál alapvető fontosságú. Ugyanis, ha fél a lövéstől, soha nem lehet vele vadászni és munkavizsgát sem tehet.
Fedra rögtön kiállta a próbát. A kert végében sütöttem el először mellette a vaktölténnyel megtöltött vadászpuskát. A lövésre azonnal a földhöz lapult és ugrásra készen várta, hogy most mit kell tennie. A lövéssel egy időben eldobtam az apportfát, és a „keresd, hozd” vezényszóra azonnal teljesítette a parancsot. Kiváló vadászvér volt benne, és ennek később is sokszor tanújelét adta.
Az ezt követő években sok-sok közös vadászélményünk volt együtt, és a kutya és gazdája egyre jobban összeszoktak. Ha jó idő volt, szinte minden vadászkirándulásomra magammal vittem. Előtte már, amikor kiköltöztem falura, rendszeresek voltak a napi sétáink a Válicka-patak partján. A víztől sem félt, még 1 éves kora előtt megtanult velünk úszni a zalalövői Borostyán tóban. Ha autóval mentünk, csak a hátsó ajtót kellett kinyitni, és már fenn is volt a hátsó ülésen, ahol egy pléden volt a megszokott helye. Így aztán távolabbi kirándulásainkra is magunkkal vihettük. Később megszületett unokáimat is nagyon szerette, és amikor Kinga unokám nagyobbacska lett, szívesen játszott vele az udvaron, Fedra pedig mindenhová követte őt. Egyébként nagyon ragaszkodó volt; ha kint tartózkodtunk az udvaron vagy a kertben, mindig ott téblábolt körülöttünk, de soha sem volt útban.
Igazán akkor volt elemében, ha vadászni jöhetett velem. Ennek során tanult meg szinte magától felmászni a magasles létráján. Ez úgy kezdődött, hogy először egy alacsonyabb, néhány fokos létrából álló lesre másztam fel, és fentről hívogatni kezdtem, aminek eleinte nyüszítve igyekezett eleget tenni. A vizsla olyan, mint egy kisgyermek. A dicséret és a biztatás szárnyakat ad neki és növeli az önbizalmát. Az első sikeres feljutás utáni dicséret hatására már nem volt nála megállás. Egyre többször és egyre hosszabb létrákon másztunk fel együtt a lesekre. Csak a lejövetellel volt probléma. Hátrafelé lejönni nem tudott, orral előre pedig nem mert. Így aztán mindig én hoztam le a jobb vállamra fektetve a két első mancsát, és a hátsója alatt megfogva, melyet teljesen megszokott, és attól kezdve lefelé így közlekedtünk. A vadászatok során aztán túlestünk az első vaddisznó elejtésén is, melyet először gyanakodva figyelt, és morogva, egyre kisebb körökben közelített meg, majd óvatosan körbeszimatolt.
Már jó pár éve aktívan vadászott velem, amikor egy szép tavaszi napon vadásztársammal és annak vizslájával és Fedrával négyesben mentünk ki esti szalonkahúzásra. Az erdei szalonkát akkor még alkonyatkor, amikor egyik helyről a másikra repül az erdőben, ún. „húzáson” vadászhattuk. A vadászat végén már sötétben indultunk haza Béla vadásztársam autójával, melynek első ülése elé a lábamhoz beugrott a kutya. Már majdnem az országútra is kiértünk, amikor megkérdeztem: „Te Béla, hol a te kutyád?” ,,Hát hol lenne? - felelte. Ahogy szokott, ő jön utánunk a kocsi mögött.” De ott bizony nem jött utánunk semmi. Ekkor a sötétben megtapogattam a lábamnál fekvő kutyát, és rájöttem, hogy ez a Béla kutyája, akkor viszont az enyémet ott hagytuk az erdőn, mert ő csak a kocsiban szokott utazni. Nosza, nyomban visszafordultunk, és Fedrát ott találtuk egy magaslesen, ahová időközben magától felmászott, mert gondolva, hogyha már itt hagytuk éjszakára, ott lesz ő nagyobb biztonságban.
„Eb a vadász kutya nélkül” - tartja a régi mondás, és ez a mai napig megállja a helyét. A vizslát apróvad vadászatára tenyésztették ki, és feladata a szárnyas és szőrmés apróvad (fácán, fogoly, nyúl stb.) növényzettel takart helyen történő felkutatása, majd felriasztása, és esetleges sikeres elejtés esetén a vadászhoz annak kezébe hozatala (apportírozás). Az utóbbi jelentősége nem elhanyagolható, hiszen számtalan példa van arra, hogy a lelőtt vadat a sűrű növényzetben kutya nélkül lehetetlen megtalálni.
Fedra is mestere volt a keresésnek és az apportírozásnak. 5 éves korában tette le a munkavizsgát, amelyről bizonyítványt kapott, és ekkor került a tetoválás is a fülébe, mely alapján nyilvántartották a munkavizsgás kutyák között. Amikor a vizsga-előkészítő tanfolyamra hordtam vasárnaponként – ezt volt nekünk a „vasárnapi iskola” - már aktívan vadászott velem, és csak a fegyelmező gyakorlatokat kellett vele átismételni. A pórázt soha sem szerette, de amikor már beleszokott velem a közös munkába, őt nem is kellett pórázon tartani. Parancs nélkül nem mozdult el mellőlem, és kézjelekre is reagálva bármelyik irányban, vonalban keresett. Tudni kell, hogy a vizsla elsősorban az orrával tájékozódik, és a lapuló vadról felé áramló szimatot már messziről észleli, főleg, ha a szél feléje fúj. Ezért kell vele lehetőleg szél alól kerestetni. Ha megérezte a vad szagát, jellegzetes testtartást vett fel: megmerevedve, egyik mellső lábát felemelve jelzett és várta a további utasítást.
Nem akarom nem vadász olvasóimat kutyás vadásztörténetekkel untatni, de néhány esetet érdemesnek tartok vizslámmal kapcsolatban megemlíteni:
Az egyik még fiatal korában történt, amikor még erősebb volt nála a vadászösztön a fegyelemnél. Akkor még Trabanttal jártunk vadászni, és egyik esti kimenetelnél szemerkélni kezdett az eső, ezért vártunk a lesre felmászással, és a földút szélén a kocsiban ülve – lehúzott ablak mellett – vártuk, hogy jobbra forduljon az idő. Már erősen szürkült, amikor a kocsitól nem messze egy róka haladt el mellettünk gyanútlanul, mit sem törődve az álló autóval. Nosza, az én kutyámnak sem kellett több! A nyitott ablakon kiugorva azonnal a róka után iramodott. A kocsiból kiugorva nyomban visszaparancsoltam, és „fúj, nem szégyelled magad!” szavakkal keményen megdorgáltam. A parancs nélküli cselekvést a vizslától soha nem szabad eltűrni. Ezért nem szabad megengedni, hogy önállóan nyúl vagy más vad, netán macska után eredjen, amit bizony nem könnyű neki megállnia. Ezt annyira megszoktattam vele, hogy később is mindig szót fogadott, és ha belekezdett is egy vad üldözésébe, vagy felvett egy szagnyomot és elindult azon, hívásra azonnal visszajött.
Így történt ez akkor is, amikor egy fácánvadászat végén a bokrokkal takart horhosból egy róka ugrott ki, és az ott lévő valamennyi kutya – köztük az enyém is – azonnal utána vetette magát. Fedrának egy erélyes füttyszó elég volt, hogy a féket behúzva – a többi kutyával ellentétben – azonnal leálljon és visszaballagjon hozzám. A menekülő rókát amúgy sem tudták volna a kutyák utolérni.
Az emlékezetes vadászatok közé tartozott még, amikor télvíz idején a Zala parton fácánoztunk, és a szomszédom által lelőtt fácánkakas a folyó túlpartján, a réten jó messze esett le, amit a mellettem levő kutyám nem látott. Ez megnehezítette a dolgát, mert ha a vad leesésének a helyét a kutya nem látja, csak a szimat alapján kell szinte vaktában keresnie. A megszokott vezényszóra belevetette magát a hideg vízbe, és miután ott nem volt semmi, a túlparton folytatta a keresést, és végül szépen megtalálta a lelőtt madarat, és áthozta a szájában az innenső partra. Hatalmas dicséretet és elismerést kapott érte, nemcsak tőlem, hanem a fácán elejtőjétől is.
Nagy fegyverténye volt még hűséges kutyámnak, amikor egy este már sötétben az előzőleg megsörétezett, sebesült erdei szalonkát felkutatta, és amikor az utolsó erejével felrepült előle, azt hittük mindketten, hogy már le is mondhatunk róla. A kocsihoz visszafelé indulva egyszer csak Fedra hirtelen eltűnt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, amikor az autóhoz érve egyszer csak megjelent diadalmas arckifejezéssel, szájában a már élettelen szalonkával. Láthatóan büszke volt a teljesítményére még másnap is, amikor a lelőtt madárral lefényképeztem.
Közel 12 évet töltöttünk együtt vadászattal a természetet járva, és egyszer még egy lelőtt vaddisznót is felkutatott, bár ez nem igazán vizslamunka. Az Alföldre, Szeged mellé is elvittem egyszer vadászni, ahol a nyúlvadászat során is helytállt. De bármilyen lőtt apróvad volt az - legyen az galamb, varjú, szalonka vagy fácán –, mindegyiket szépen apportírozta, és a lőtt vadkacsát a vízből is kihozta, hiszen ez vizsgafeladat is volt annak idején nála.
Még számtalan közös emlék fűzött össze bennünket és páromat, Piroskát is ugyanúgy szerette, mint engem. Ha hármasban mentünk sétálni és egyikünk visszafordult, tanácstalan lett, nem tudta, most melyikünkkel maradjon.
Amikor kezdett öregedni, a lábai már nem voltak olyan erősek, és a lesre már csak segítséggel tudott felmászni, sőt később már egyáltalán nem. Így aztán „nyugállományba helyeztem”, és megbecsült tagja maradt a családnak azután is.
Sajnos idős korára megsüketült, és néha a fülébe kellett kiabálni, hogy értse, vagy kézjellel lehetett odahívni magunkhoz. Ez viszont azzal az egyetlen előnnyel járt, hogy az égdörgéstől már nem félt, mint régen, mert nem hallotta szegény. Az unokáim is nagyon szerették és sokszor simogatták, játszottak vele, melyet békésen tűrt. A nappaliban, a cserépkályha melletti szőnyegen, vagy a lábtörlőn szeretett pihenni, ott volt megszokott helye, és rossz időben még nyáron is beengedtük a lakásba. Ennek ellenére mindig megállt a bejárati ajtó küszöbénél, és csak a beleegyezésünkre jött be a nappaliba, de a szobákba sohasem. A ragaszkodására jellemző, hogy már betegen, amikor egyik lába ízületi gyulladásos lett, akkor is kijött elém a kapuhoz, bármilyen későn érkeztem is haza. Hétköznapokon 4 óra után már mindig a kapu mellett várt a munkából történő hazajövetelemre.
Utolsó évében már injekciókkal és kétszer infúzióval kellett az életét meghosszabbítani, de utána kb. fél évig újra jobban volt. Végül 14,5 éves korában – legnagyobb bánatomra – már annyira legyengült és fájdalmai voltak, hogy el kellett őt altatni. Mit tagadjam – megsirattam. Bizony, életem egyik legszomorúbb napja volt, amikor idén februárban Fedrát eltemettem a kert végében. Ennek során megjárt neki a két utolsó lövés a vadászpuskából, és sírját majd egy egyszerű kőből készült síremlék fogja jelezni. Nekem azóta nincs kutyám, de tartok tőle, hogy ilyen jó, mint ő volt, talán már többé sohasem lesz.
Mesi