A rejtőzködő Bürklesteig

Végre kitörve az utálnivaló Schneidergraben siralmas törmelékfolyosójából, Szalai Gábor barátommal a Grafensteig északi irányába vetjük magunkat. A Bürklesteig (3) beszállását keressük. Nincsenek illúzióim. Egy ismeretlen hegymászóút megtalálása az osztrák Alpokban nem szokott elsőre sikerülni. A Novembergrat leágazását elhagyva, már a Krumme Ries hatalmas kuloárját keresztezzük, mikor a hegyi ösvényen szembetalálkozunk két osztrák bakancsossal. Rögtön a tárgyra térek. „Wo ist der Bürklesteig?” szegezem az elsőnek egyenesen a kérdést, egyszerű választ várva. A kurucos megszólítás szemmel láthatóan felkészületlenül éri. A süket csendet váratlanul a titkosnak hitt adó-vevőnkből kireccsenő osztrák szóváltás töri meg. Beszélgető partnerem ettől felbátorodva hosszú körmondatokba kezd. Bár próbálok érdekes arcot vágni, de csak annyit értek, hogy a Bürklehütte már nincs messze. Ennek nem örülök, mert odáig nem akarunk eljutni, viszont levonom a következtetést, hogy a labancnak fogalma sincs arról, hogy van a hazájában egy Bürklesteig nevű út, melyet F. Bürkle fedezett fel 1889-ben. Miután elválunk a sógoroktól, Gábor áthangolja a készülékeket egy még titkosabb csatornára, így egy ideig mi sem tudunk rajta beszélgetni egymással. Bár a német nyelvű útleírásunk figyelmünkbe ajánlja a most következő törpefenyőst (Latschen), mi nem találjuk elég érdekesnek, így átmegyünk rajta, egyenesen be az erdőbe.

Itt fákon kívül semmi sincsen. Turistajelzést is csak többszöri nekifutásra találunk, ráadásul nem elégedhetünk meg ennyivel. Mi a jelzett turistaútról nyugati irányba, a Schneeberg sziklarengetege felé ágazó jelöletlen kis ösvényt keresünk. Ilyenből van több is, de általában vadösvénynek, vagy vízfolyásnak bizonyulnak. Sokadik kísérletre megállapodunk az egyik mellett, amely mentén haladva nem kis örömünkre régi, kopott, alig észrevehető piros jeleket fedezünk fel. El tudom képzelni ezt egy mászóút bevezetésének. Hamarosan fel kell bukkannia egy jelzőtáblának, majd jöhet a több mint 400 méter magas tagolt szikla, amely mindjárt egy 3 nehézségű fallal kezdődik. Lábunkon magashegyi bakancs, hátizsákunkban minden eshetőségre bevethető súlyos menetfelszerelés. Gábor hiába kéri magának, a 60 méteres kötelet én cipelem. Hamarosan úgyis használni kell. Azonban a várt tájékozódási pontok csak nem bukkannak elő. Bár továbbra is jelölt ösvényen haladunk, a keresett útba vetett hitünk meginog. Aztán egy újabb félóra elteltével Gáborral egymásra nézünk és viszont. Ez nem a Bürklesteig! Akkor mi? Talán a Nandlgrat? Hasonló, de az arra jellemző tájékozódási pontok is hiányoznak, és egyébként is, annak jóval északabbra kell lennie. Lassan eltűnnek a törpefenyők, sziklásodik a terep. A nagyon gyér piros jelzéseket alig-alig találjuk meg. A sisak már a fejünkön, és kézzel is hozzá kell nyúlni a sziklához, amikor a kapaszkodó balkezem gyűrűsujján erős ütést érzek. Találkozásom az aláhulló kővel rövid, de hatásos. Körmöm alatt az ujjbegy azonnal szétnyílik, mint a tubarózsa. Magam sem tudtam volna ennél precízebben kalapáccsal odavágni. (Megj.: otthon, szabász-varrász perekben magabiztosan mozgó jogász ismerősöm szerint gyűszű alkalmazásával kivédhető lett volna a baleset.) A kiserkenő vér ahhoz sok, hogy ne kössük be a sebet, de ahhoz kevés, hogy számottevően javítana az út jelzésein. Az elsősegélycsomag előkeresésében Gábor győz. Az első kötés túl szoros, a második már jobb, mehetünk tovább.

Nem találjuk a jeleket. Kétfelé válunk, de nem megyünk messze egymástól, adó-vevővel tartjuk a kapcsolatot. Közben megérkezik a mobilomra Melinda sms üzenete: „Üdv a Hochwechselről!” Pihenésképpen válaszolok: „Üdv valahonnan! Nem tudom hol járunk, de mászunk.” Folytatjuk a kutatást. Abban a pillanatban, mikor Gábor szól, hogy megtalálta a jelet, zavarba ejtő felfedezést teszek. Én is! Ez csak úgy lehetséges, ha az eddigi utunkba egy becsatlakozó ösvényt találtam. Azonnal fel is állítom elméletemet, melyet lihegve osztok meg Gáborral. Szerintem most értünk bele a Bürklesteigbe valamilyen ismeretlen úton, miután az erdőben túlhaladtunk a beszállásán. Innen együtt megyünk tovább, de a kötelet még nem vesszük elő. Hamarosan egy vízszintes piros csíkot látunk egy sziklán, a csík végein egymástól jobbra-balra szétmutató nyilakkal. Az információ nem éri el az ingerküszöbünket, valami oknál fogva balra indulunk meg. Miután nagy nehezen megtaláljuk a következő jelet, nyugodtabban megyünk tovább. Egy csinos, felfelé nehezedő (2+) kémény következik. Biztosítási helyek nincsenek, de minek is, lehet ezt mászni, így a kötél továbbra is a zsákban marad. Később 1+ és 2 nehézségű szakaszok váltogatják egymást. Általában a gerincek könnyebbek, a kémények mászása nehezebb, de a valódi problémát továbbra is az útkeresés okozza. Igazi sziklalabirintusban vagyunk, és el lehetne itt tévedni egészen vad helyekre is. Minden jel megtalálása külön siker. Egy könnyű egyenes gerinc után a nyomvonal hirtelen megtörik, és vele párhuzamosan, de tőle másfél méterrel távolabb egy kéményben folytatódik tovább felfelé, alatta szakadék. A kéménybe innen nem lehet belelátni, és az átjutás hozzá elég kellemetlennek tűnik. A szikla önmagában nem látszik nehéznek (2?), de itt már nagyot lehetne esni. Az egyébként mozgó, törmelékes terep stabilnak tűnik. Kicsit tanakodunk, aztán átlépek. A dolog csak addig izgalmas, amíg elém nem tárul a folytatás. Rendben lesz, ez a szakasz is menni fog kötél nélkül. Felváltva mászunk elöl, ahogy egy-egy pihenő után adódik. Látunk korrektül felfestett jeleket is. A vízszintes csík azt jelenti, hogy ne kezdjen el az ember felfelé mászni, hanem traverzáljon a sziklán. Most egy függőleges csík következik. Felnézünk a kéménybe. Ez már durvább. Az eleje még hagyján, de fenn magasan a belsejében egy szekrény nagyságú kő van beszorulva. Ott mi lesz? Biztosítási helyeket nem találunk, de eszembe jut, hogy egy jó hegymászónak mindenhol kell tudni standot építenie. Nem olyan nehéz ez, kutatom az út folytatását hátraszegett fejjel, elfelejtve a durva bakancsot, a nehéz hátizsákot és az átvérző kötést az ujjamon. Az út értéke a beszorult kőig 2+. Itt már találunk néhány falba vert, nem éppen bizalomgerjesztő, rozsdás sziklaszeget, de túllépünk rajtuk. Most jön a kő, melyet körülölel a kémény. Pihenési lehetőség nincs, el kell döntenünk, hogyan tovább. A falrajz szerint belül 3-, kívül 3+. Egy pillanatra megzavarodom a belül és a kívül fogalmán. Úgy érzem magam, mintha Klein-kancsó(ba)n másznék. (Megj.: a Klein-kancsó a Möbius-szalag térbeli változata, a matematikából ismert un. egynemű felület. Nem lehet eldönteni, hogy melyik a belseje, illetve a külseje, mert ezek közül egyikkel sem rendelkezik.) A követ először előröl, majd a kéményből hátulról kezdem kóstolgatni. Mintha egy felfelé szűkülő tölcsér belsejében másznék. A Raxon a Königschuβwand klettersteig kürtője hasonló, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy ott rögzített drótkötél van. Ez így nem fog menni. Széles terpeszben kitámasztva, és kezeimmel felváltva kapaszkodva lefejtem magamról a hátizsákot, és feltuszkolom a kő tetejére, mintha egy szűk nyakú üvegből belülről akarnám felfelé kinyomni a dugót, majd nagy nehezen utána húzódzkodom. Gábor is éppen akkor kapaszkodik fel lihegve a túloldalról. Ha a falrajz szerint ott van a „kívül”, akkor Gábor mászása 3+. Együtt gubbasztunk fújtatva a sziklatömb tetején. Kiegyenesedni nem lehet, mert a fejünk felett egy következő beszorult akadály dugaszolja el az egyszerű továbbjutás lehetőségét. A második hatalmas kőék is két alternatívát kínál a továbbmászásra. Vagy kívül (3+), de ez nehezebbnek látszik az előzőeknél, vagy féreg módjára belebújva egy egészen szűk üregbe (3-). Gondolkodás nélkül az utóbbit választom. Ehhez a hátizsákot először be kell préselnem a sötét lyukon, amely belül kiöblösödik. Itt egy belső teraszon átmeneti megőrző helyet találok neki, amíg túlmászom rajta, mert itt benn felvenni nem lehet. Közben vigyáznom kell, hogy a nagy igyekezetben nehogy lerúgjam ebbe a sötét mellék üregbe, amelynek nem látom a fenekét. Kimászás után vissza kell hasalnom, és nagyon le kell nyúlnom, hogy az ujjam végével meg tudjam kaparintani a fogantyúját.

Gábor követi példámat, és nemsokára ismét kiérünk a napra. Ekkor vesszük észre, hogy nem vagyunk egyedül ebben az elvarázsolt birodalomban. Egy sárkánygyík megjelenésén sem lepődnék meg jobban. Gyors mozgású, szikár, ötvenes férfi, sisakban, könnyű mászó bakancsban, kis hátizsákkal közelít. Látszik rajta, hogy ő itthon van. Jól esik a köszönés, majd eldöntendő kérdésemre, hogy a Bürklesteigen járunk-e, szűken végignéz rajtunk, és csak ennyit mond mogorván: „Ja”. Még tíz percig vagyunk képesek követni őt, majd végképp eltűnik előlünk. Hamarosan ismét egy kéménymászás (3-) következik, de ez már beszorult kövek nélkül. Az utolsó kürtő (2) kijárata egy jellegzetes sziklakapuban végződik. Megfigyelem, hogy az egyik bástyáján kiválóan átvethetnénk a kötelünket visszaereszkedéskor – amely eltökélt szándékom. Még néhány kapaszkodó, és hamarosan már nem is kell hozzányúlni a sziklához. Húsz perc múlva a Fischerhütte (2.049 m) teraszán isszuk két pofával a nagy adag sívasszert. A ház magyar (!) vezetője még a kiindulási pontunkat, Schneebergdörflöt sem ismeri, így az utunkat már nem is részletezzük neki. Nagy a turista forgalom, jó idő van, de nem sokat időzünk itt. A Schneeberg közeli főcsúcsa, a Klosterwappen (2.078 m) most nem érdekel minket, irány vissza, ahonnan jöttünk.

A Fischerhüttétől a Bürklesteiget visszafelé csak annak van némi esélye megtalálni, aki már feljött rajta. Ezt az esélyt megragadva, rá is lelünk a kiszálláskörnyéki elmosódott jelekre, de nem sokat tudunk haladni a segítségükkel. Egy lemászás utáni sziklanyeregre érve, azok egyszerűen eltűnnek. Zavarunkat fokozza, hogy az utolsó jelen túl teljesen ismeretlennek tűnik a környék, pedig valahol itt jöttünk fel. Ekkor tudatosul csak igazán bennem, hogy milyen világban is járunk. A sziklarendszernek nincsenek nyomon követhető gerinc vonulatai. Kaotikus elrendezésű, meredek, törékeny tornyok közötti szakadékok, és járhatatlan kuloárok labirintusa felülnézetből a vidék. Mivel a terep az utóbbi egy órában nem sokat változhatott, csak a tudatomban találhatom meg a kiutat. Lázasan kutatom magamban azt a pontot, ahol az önbizalom fészkel. Gáborral felosztjuk a területet, és átfésüljük töviről-hegyire. Kimászunk az összes toronyra, olyan gerinceken egyensúlyozunk, ahol sohase jártunk, lenézünk minden szakadékba, de az egyik idegenebb, mint a másik. Semmi. Ez nem lehet igaz. Az időjárási és a látási viszonyok abszolút ideálisak, mi kell még? Egy órája (!) keressük a leereszkedés helyét. Gábor már a Fischerhütte felöli domboldalról győzköd rádión, hogy adjam föl, és menjünk vissza valami ismert úton – abból úgyis nagy a választék –, de lehetőleg gyorsan. Képtelen vagyok megbékélni ezzel a gondolattal. Kontrollálatlan indulatkitörések szabadulnak fel belőlem. Amire a németnek csak egyetlen szava van, a „Scheiβe”, arra a magyar nyelvben gazdag választék kínálkozik. Néhányat ezekből hangosan felidézek, majd hirtelen magamba szállva, lehorgasztott fejjel, a hegyen ragadt ember kudarcával indulok meg Gábor felé. Azt a luxust nem mindenhol engedhetjük meg magunknak, hogy egy könnyebb úton menjünk vissza egy hegyről, ezért úgy fogom fel, mintha ilyen lehetőség itt és most nem is létezne. Már majdnem visszaérek az utolsó látott jelhez, amikor olyan érzésem támad, mintha valaki hátulról figyelne. Hirtelen megfordulok, hogy még gyorsan elkapjam a pillantását, és határozott lépésekkel megindulok az irányába. Ott állok a kapu előtt. Jel semmi, de már nem is azt keresem. Lemászok rajta pár lépést, és visszanézek. Ez az! Az ereszkedéshez kiszemelt bástya! Beleordítok a rádióba, de a lelkesedésemet nem sikerül azonnal átültetnem Gáborba. Lassan megérkezik. Pókerarcán nem fedezhetők fel a meggyőzés nyomai.
Fogadást ajánlok. Ha leereszkedésem után, a kémény aljában nem találom meg a piros jelet, akkor azonnal vissza-mászom, hazamegyünk valamelyik kényelmes úton, és otthon az övé egy láda bambi. Nem szól semmit, hagyja magát. Végre kiszabadítom hátizsákom fogságából a kötelet, átvetem a bástyán, és már ereszkedem is. Hát persze, hogy ott a jel. Az igaz, hogy csak lentről felfelé látszik, ugyanis az út festői nem gondoltak a visszamászókra (sem), akik, úgy tűnik, kevés számban fordulnak itt elő. Súlyomtól a kötél befeszül egy repedésbe, azért miután leérek, Gábor máshova rakja, de nem akar ráterhelni, így hosszú pruszikkal mászik le hozzám. A szakasz alján ismét eltűnik a jel. Kicsit ideges leszek. Ha ez így fog menni végig, akkor fohászkodhatunk az égiekhez az enyhe éjszakai időjárásért, mert bivakolásra nem készültünk. Szerencsére errefelé már jelek nélkül is áttekinthetőbb a vidék, de nagyon ébernek kell lennünk. Ha egyszer kiereszkedünk az útból, akkor a továbbiakra nézve nincs forgatókönyv. A soron következő kéménybe már inkább kívánkozik a kötél. Gondosan választjuk ki a sziklatömböt amiről ereszkedünk, hogy a kötél le ne ugorjon róla, ugyanakkor lehúzáskor se szoruljon be sehova se. Gyorsan mozgunk, Reverso-t használunk. Első ereszkedőként leérve kicsit meghúzogatom a kötél mindkét szárát. Mivel szorul, Gábor felül még igazít rajta. Mikor mindketten lenn vagyunk, lehúzom a kötelet. Egy darabig jön is, de az aláhulló kötélvég mégiscsak beakad valahová. Gábor visszamászik érte, kiszabadítja, felszedjük, mehetünk tovább. A beszorult kövekből álló kémény lejárata is egy kapuval kezdődik. Az ereszkedésnél nem támasztok elég széles terpeszt és belecsúszok a mély repedésbe. Leverem a könyökömet, de később rutinszerűen ismétlődik minden. Kötéllehúzás, felszedés, útkeresés. Terveink szerint, már csak egyszer, a beszállás szakaszán (3) fogjuk elővenni a kötelet, amit nem találtunk meg az utunk elején. Le akarunk ereszkedni rajta, hogy megtudjuk, mit hagytunk ki. A következő elkerülhetetlen kéményen (2+) már kötél nélkül mászunk le. Hamarosan leérünk ahhoz a sziklához, ahol még felfelé haladtunkban a vízszintes irányban jobbra-balra szétmutató nyilak mentén elindultunk balra. Mivel – természetesen – balról érkezünk, jobbra folytatjuk az utat. Nem kis megdöbbenésünkre az út felfelé vezet, ráadásul egyre nehezebb sziklán. Már elég sokat mászunk fel, amikor elővesszük a falrajzot. Megpróbáljuk kiolvasni belőle, ami nincs benne, nevezetesen azt, hogy az útnak ebben a részében lehet egy kis szintvesztés. De ez már nem kicsi!  Aztán egy következő kémény jön. Leblokkolt aggyal másszuk ki. Mire a tetejére érünk, felismerjük, hogy itt már jártunk. Ez volt a 2+. Hátborzongató! Ha most azonnal nem állunk meg, akkor még éjfélig visszaérhetünk a Fischerhüttéhez. Mi történik itt? Azt már tapasztaltam, hogy erdőben eltévedt ember körbe jár, de sziklán? Együnk valamit! Ránk fér. Még a kulacsunkban is van egy kis víz.

Lassan összeáll az elmélet. A vízszintes irányú jobbra-balra szétmutató nyilak azt jelenthetik, hogy az addigi közös út kettéválik, és bármelyik irányban követhető. Mi eredetileg felfelé balra indultunk el, majd lefelé is ugyanott érkeztünk ki. Most pedig feljöttünk a jobb ágán, és a terep akkor lett ismerős, mikor a két út észrevétlenül összeért, majd egyetlen jelben folytatódott tovább. Na fussunk neki még egyszer! Mire megemésszük saját hipotézisünket, már hátunk mögött van az inkriminált jelzés. Honnan is vettük ezt észre először? Mindketten máshonnan, mert rádiókapcsolatot tartva, itt egymástól elszakadva kerestük felfelé az utat. Igen, ez az! Most pedig menjünk arra, amerre a Bürklesteig első, meg nem talált szakaszát feltételezem!  Meg is találom a kopott jelzést egy domború szikla sima hasán. Egy kis reibungos traverz (2) után, általunk még nem járt területre érünk. Itt már kár kutatni az emlékeinkben, de a jelek elvesztésének élménye ismerős érzés. Járhatatlan törpefenyősök és meredek, zergék által is került törmelékfolyosók között válogathatunk, de már nagyon közel lehetünk az eltévesztett beszálláshoz. Azt hiszem a reibungos traverzzel kellene még vízszintesen továbbhaladni a sziklán, de annak domborúsága miatt sajnos nem látszik a folytatása. Találunk-e ereszkedő standhelyeket? Lehet, hogy többre is szükség lesz. Akaratom megbicsaklik. Este nyolc van, tizenegy órája mászunk, a vizünk fogytán és a kötést is cserélni kellene lüktető ujjamon. Innen még könnyen visszatalálhatunk a már szívünkhöz nőtt tévutunkhoz, amelyen még legalább egy órányira van a parkoló autó.

Gáborral egyetértésben a kutatást ezennel befejezettnek tekintjük. Bürklesteig hadd őrizze tovább titkát, mi pedig hadd higgyük azt, hogy egyszer majd mi fogjuk felfedezni!

Schneeberg, 2008. május 31.

Takács Miklós