A Pilis ősi titkai

Egy napfényes áprilisi napon érkeztünk Szentendrére, azzal a céllal, hogy ismét bejárjuk a Pilis zegzugos útjait. Túravezetőnk jóvoltából részletes túraprogram állt rendelkezésünkre. Szállást a Duna partjától nem messze lévő Danubius Hotelben sikerült foglalnunk.
Maga a város apróka, barátságos kis sikátoraival, régmúltat idéző ódon házaival kellemes hangulatot áraszt, ami ráragad az ott sétáló emberekre. A kisváros sajátosan mediterrán hangulata az elmúlt évszázadok folyamán alakult ki, amikor a törökök kiűzése után a magyarok mellett szerb, dalmát, szlovák, német és görög telepesek népesítették be. Sajátos összetételét a mintaszerű független kisebbségi önkormányzati rendszere is jelzi.

Másnap reggel a bőséges, svédasztalos reggeli után teli gyomorral zötykölődtünk a pilisi szerpentinen Dobogókő felé. „Az ezoterikus világszemlélet szerint aFöld szívcsakrája Dobogókőn található. Jelentősége a világhírű energiaközpontokéval, Stonehenge-ével, a görögországi delphoi jósdáéval vagy az egyiptomiKheopsz-piramiséval vetekszik. A Pilisben található Dobogókő, mint oly sok más megnevezés, nevében archaikus tudást őriz, melynek mondásban rögzült, elhomályosult változata máig él a Kárpát-medence népeinél: Közép-Európát az itt élő népek kontinensünk szíveként emlegetik. Már elődeink is tisztában voltak a hely jelentőségével. Attila hun vezér legféltettebb területe ez volt a Kárpát-medencében. Egy legenda szerint a halála után a mennyei képe is megjelent itt. Állítólag a Föld szívcsakrája pontosan a Rám-hegyen, a Ferenczy-sziklánál található. Néhányan úgy tartják, aki felkeresi ezt a pontot, annak szervezete feltöltődik energiával, egészsége pedig megerősödik. Ha beteg, állítólag csodálatos gyógyulásban lehet része.”

A kocsikat az üres parkolóban hagyva indultunk neki körtúránknak. A dobogókői kilátóban a párás idő ellenére is gyönyörű panoráma tárult a Dunakanyarra. Csak itt vettük észre, hogy egy eb csatlakozott hozzánk és követ bennünket. Gondoltuk, hogy csak átmeneti lesz a barátság, de mint később kiderült, tévedtünk…
Dobogókőről folyamatos ereszkedés mellett, ritkás erdőkön keresztül jutottunk el a Prédikálószékhez, ahonnét széles körben lehetett belátni a Duna kanyarulatát, és az épp zöldellni készülő domboldalakat. Az idő kellemes kirándulóidő volt, de azért sokáig üldögélni nem hagyott bennünket. Hűséges kísérőnk néhány jó falat reményében telepedett le az asztalunkhoz, ahol megebédeltünk, majd egy virágszőnyeggel borított erdősávon végighaladva értük el a Vadálló-köveket. E páratlan természeti látványosságnál kissé elidőztünk, többen felmásztak a kiálló sziklaképződményekre. Az alattunk elterülő völgyben jól látható volt a kanyargós út, mely a híres-hírhedt Rám-szakadékba vezetett.

A Szentfa kápolnánál megtöltöttük kulacsainkat a forrás vízéből, majd lassan elindultunk a Rám-szakadék bejárata felé. A bejáratnál tábla állta utunkat, melyen figyelmeztetés volt, mely szerint csak saját felelősségünkre menjünk be a szakadékba. Négylábú kísérőnk rendületlenül tartott velünk, mindig az elöl haladóhoz igazítva lépteit. A folyamatosan emelkedő út egyre szűkült, mígnem magas sziklafalak közé érkeztünk. A talpunk alatt csörgedező patakocskát kezdetben átlépkedtük, később a falba rögzített kapaszkodók segítségével viszonylag száraz lábbal jutottunk át, hol a jobb, hol a baloldalon kapaszkodva. A patak nem mindig lehet ilyen békés, ezt jól mutatták a nagy mennyiségben odahordott fatörzsek, és a sziklába mélyedést vágó víz nyoma. Ahogy haladtunk felfelé, egy-egy kanyar után elénk bukkanó vízesés tette izgalmasabbá az utat. A régmúlt időkben még nem voltak fémlétrák, sem kapaszkodó korlátok kiépítve a kényesebb helyeken, akkoriban vaslánc csüngött alá a vízesések mellett, és azon kapaszkodva lehetett feljebb jutni. Ha sok volt a víz, bizony előfordult, hogy elázott kissé a turista.

Most kényelmesen lépdeltünk a kiépített létrákon, csak az eb szűkölt lent a létra alján, hiszen itt már nem tudott önállóan feljutni. Miklós barátunk megszánva az ebet, hóna alá fogva cipelte fel, melyet nem nagy lelkesedéssel ugyan, de csendben tűrt... 

Miután leküzdöttük az utolsó létrás helyet, és kiértünk a szakadékból, ebünk hálásan megnyalta Miklós kezét, – megköszönve a segítséget – majd egy bennünket megelőző párhoz szegődve eltűnt örökre.

A szakadék kijáratánál rövid pihenőt tartottunk, majd a bágyadt napsütésben tovább indultunk Dobogókő felé. Hazafelé betértünk Pilisszentkeresztre, az előre beharangozott Emma étterembe, palócleves és sztrapacska reményében. A vendéglő egyik ékessége a régebbi korokból származó, de a mai napig is jó állapotban lévő „szűr realista”  festmény, melynek címe: Szánt a babám, recece… Az ominózus képről több felvételt is készített a társaság, de itt nyomdatechnikai okok miatt megjelentetni nem tudjuk (a szerk.)
A képzőművészet eme remekének áttanulmányozása után átengedtük magunkat a kulináris élvezeteknek. Nem tudni, hogy a helyi specialitások voltak ilyen jók, vagy csupán éhesek voltunk, de az tény, hogy mindenki elégedett mosollyal szállt vissza a kocsikba.
A vacsora után a hotel bárjában megbeszélést tartottunk, ami szokás szerint „jól” sikerült…
Többen emlegetik azóta is a titokzatosan meghajló szárazkolbász rejtélyes történetét.

A második napon gyalog indultunk el szállodánkból a Lajos-forrás felé. A hosszú betonúton való gyaloglás eléggé megviselte a csapatot, különös módon itt sikerült először a legendás 6 km/órás átlagsebességet is elérni, de utána előkerültek a ragtapaszok is. Először a Vasas-szakadék került utunkba. A távoli lőtérről kürtszó és fegyverropogás hallatszott, majd egy idő után a kürt elhallgatott. Többen azon tanakodtak, vajon lelőtték-e a kürtöst? Tovább haladván hamarosan elértük a Lajos-forrás pihenőjét, ahol elköltöttük ebédünket. A jéghideg vizű forrásból feltöltöttük kulacsainkat, majd elindultunk a Pilis egyik titokzatos helye, a Holdvilág-árok felé. A hegység eme kultikus helyéről már sok legendát hallva, nagy várakozással indultunk neki az útnak. A vízmosta árokba egy függőleges, hosszú vaslétrán ereszkedtünk le.

 „Az árokban több barlang is található, a legnagyobb az Y alakban elágazó, ember vájta remetebarlang. A bal oldali, hosszabbik ágnak az érdekessége, hogy timpanonszerű vésés van benne. Emberi csontokat is találtak itt, és rovásjeleket, de erről nem tudták megállapítani, hogy igazi rovásjel, vagy csak faragásnyom. Itt keresték 1941-ben Árpád sírját is, de nem találták meg. A Holdvilág-árok minden kutatása befejezetlen, hivatásos régész nem vállalta a folytatását. Kb. 68 földrengést regisztráltak a történelmi feljegyzések a Pilis e területén.”

Ahogy kiértünk a vadregényes szurdokvölgyből, egy kis erdei padnál megpihent a csapat. Néhányunkat el is nyomott a buzgóság… Halk távoli morajlásokra lettünk figyelmesek.
Látni nem láttunk hátra, mivel takart a hegy, így először azt hittük, hogy valami bányászati tevékenység, esetleg katonai gyakorlat hangjai szűrődnek át hozzánk. De tévedtünk. Sűrű, fekete fellegek gyülekeztek felettünk. Sietősre fogtuk a dolgot, a GPS szerint ismét 6 km/órás sebességgel haladtunk a távoli település buszmegállója felé. Versenyt futottunk a felhőkkel, melyek egyre közelebb értek hozzánk, de mi voltunk a gyorsabbak. A szentendrei buszpályaudvarig nyertünk egy kis időt, ezért a buszról leszállva újra tempós haladásra ösztökéltük magunkat. Egy étterem bejárata előtt két pincér próbált rábeszélni bennünket egy sztrapacskára, ami nem volt nehéz, mivel eleredt az eső. Nem kellett sokat agitálni, hamar elfoglaltuk a kongóan üres étterem egyik nagy asztalát. Míg mi bent ettük a finom falatokat, addig kint szakadt az eső. Mire végeztünk, már csak a bőséges zápor nyomai látszottak.

„én ezt szeretem a turisztikában…”

A harmadik napon Pilisszentkeresztről indultunk a Pilis csúcsát meghódítani. Az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, a környező hegyeket nem lehetett látni az őket eltakaró goromba felhőktől. Fagyos szél borzolta gyér ruházatunkat.  Többünk véleménye az volt, hogy vissza kéne menni az Emma fogadóba – ahol a kocsikat hagytuk – és várjuk meg, míg kiderül az ég. Túravezetőnk jóslatára hagyatkozva, aki állította, hogy ebből nem lesz eső, az ötletet leszavaztuk, és nekiindultunk. A hideg szél előcsalogatta a hátizsákban fellelhető összes ruhadarabot, felvettük az esőkabátokat, azon legalább nem fújt át a szél. Imígyen beöltözve értük el a település határában található - Boldog Özséb „fehér barátai” által alapított Pálos kolostor romjait. Talán kevesen tudják, de tény, hogy az egyetlen magyarországi eredetű római katolikus férfi szerzetesrendről van szó.
A Klastrom-forrás hideg vizéből senki nem merített, inkább forró teára vágytunk.
Ahogy az erdőbe beértünk, kissé alábbhagyott a szél, így már kellemesebben folytathattunk utunkat. Elérve a Vaskapu-szurdok vadregényes ösvényét, hamarosan rátértünk egy elhagyatott betonútra, ami a Pilis csúcsára vezet. Régebbi kirándulásom során már volt szerencsém megtapasztalni ezt az utat, mely a néhai orosz rakétabázishoz vezet. A térképek a mai napig nem jelölik ezt az útvonalat. A Pilis hegy tetején megdöbbentő kép fogadja az odatévedőket. Az elhagyatott bunkerek sora mellett, a feltámadó hideg szélben kopáran zörögtek a fák ágai. Kísértetiesen nyomasztó hangulat áradt. Az építményekből minden mozdíthatót elhordtak már az idők folyamán, még a geodéziai torony vaslépcsőinek is lába kélt. A plató széléről ugyanakkor lélegzetelállító panoráma tárult elénk. Pár évvel ezelőtt szép időben jártunk erre, akkor paplanernyősök szálltak fel innét a magasba, és körözve keresték a felszálló áramlatokat. Most nem időztünk sokat a kilátópontnál, a hideg szél indulásra késztetett bennünket. A hegycsúcsról Pilisszentkereszt felé ereszkedtünk le, meg-meg állva, nézni az aprócska falvakat és a tavaszi virágmezőt.

Túránk végén, útban hazafelé, még bepillantottunk a vadregényes Kovács patak völgyébe, ahol számtalan fahídon átkelve tanulmányozhattuk a jól kiépített tanösvényt.

A negyedik túranapon a kocsikat Budakalászon hagyva indultunk el a Nagykevélyre. Az idő valamivel kegyesebb volt hozzánk, mint előző nap, néha még a napot is lehetett látni. Első megállónk az „ingókőnél” volt, ahol túravezetőnk elmondta, hogy a szomszédos Visegrádi- hegység vulkanikus eredetű, andezitből áll, míg a Pilis-hegység jobbára mészkőből épül fel. A kis pihenőt követően elkezdtünk felkapaszkodni a Nagykevély oldalában. Egy elhagyott kőbányában torpant meg csapatunk, erőt vett rajtunk az ásványgyűjtési láz. Miután kissé nehezebb lett a hátizsákunk, elindultunk a Zöld-barlang felé. Itt ért csak meglepetés bennünket! Miután „kibarlangászkodtuk” magunkat, elindultunk a csúcs felé. Az idő nem volt kegyes hozzánk, szürke fellegek gyülekeztek felettünk, majd szép csendesen eleredt az eső. Az esőkabátok oltalma alatt értünk fel a Nagykevélyre, ahonnét az időjárás ellenére is pazar látvány tárult a szemünk elé. Alattunk a néhai egri vár makettjének maradványait lehetett látni. Itt forgatták az Egri csillagokat. A szemerkélő eső ellenére a köveken letáborozva haraptunk valamit, majd a Csobánka mellett lévő Oszoly sziklát vettük célba, ahol Melinda és Miklós útmutatásával kipróbálhattuk a kötélen ereszkedés élvezetes technikáját. Sorban vettük fel a beülőket, kötöttük a pruszik-csomót, és önfeledten adtuk át magunkat a gravitációnak. Miután mindenki leereszkedett, elindultunk vissza Budakalászra. Az eső ismét a nyomunkba eredt, így a település határán lévő buszmegállóba behúzódva vártuk, hogy megszűnjön a mennyei áldás. Busszal mentünk el a parkolóig, így viszonylag szárazon megúsztuk a mai napot is.

Az ötödik, egyben utolsó napon fakultatív programként ki-ki belátása szerint tölthette az időt. Páran felkerekedtünk, és még egyszer benéztünk Szentendrére, sétálva a reggeli napfényben, a szűk, macskaköves sikátorokban. Mindenképpen látni szerettük volna a híres Marcipán múzeumot. A marcipáncsodákról nem érdemes sokat írni, ezeket látni kell! És meg kell kóstolni a helyi édességeket is, ha már ott járunk! A sütizés után megtekintettük az Ortodox múzeumot. A páratlan gyűjteményt nézegetve szóba elegyedtünk a szerb teremőrrel, akitől a betelepített szerb lakosság történetét hallgathattuk meg. A múzeum után még megnéztük az Ortodox templomot, majd elindultunk haza.
Útközben kis kitérőt téve megcsodáltuk alulról is a völgyhidat, majd Somogyvár felé vettük az irányt. Szent László királyunk építtetett itt bazilikát, amelyet egyes történeti források szerint eredetileg saját nyughelyének szánt, és először itt is volt eltemetve. Jelképes síremlékét, és az 1998-ban felállított Szent László szobrot, valamint Dr. Bakay Kornél régészprofesszor által vezetett feltárásokat érdemes megtekinteni, nem is beszélve a gyönyörű környezetről. A király hamvait később Nagyváradra vitték. Érdekes legenda fűződik a király végső nyughelyének kiválasztásához. Istenítéletre bízták, hogy eldőljön, hol helyezzék el: a koporsót szekérre tették, s arra vártak, merre is indulnak el maguktól a lovak. Mivel azok Várad felé vették útjukat, így a király sírját is ott helyezték el.

Élményekkel gazdagodva, fáradtan bár, de elégedetten tértünk haza.

Köszönet Vörös Tibor túravezetőnek!

President