AFRIKA – az álmok birodalma (Egy kalandos utazás története)

AFRIKA – a fekete földrész neve hallatán kinek ne jutnának eszébe gyermekkori olvasmányai, Széchenyi Zsigmond afrikai vadászkalandjai és Verne „Tizenöt éves kapitány” c. regénye. Afrika valóban az álmok birodalma, varázslatos tájaival, egzotikus állataival minden utazni vágyó szívét megdobogtatja.

Több éves dédelgetett álmunk vált valóra, mikor 2007. telén - november 24-től december 17-ig - egy több országot átszelő overland utazáson vehettünk részt párommal. A Dél-Afrika overland több országot (Dél-Afrika, Namíbia, Botswana, Zimbabwe, Zambia) érintő kalandtúra, egy nomád utazásokat szervező iroda közreműködésével, melynek mi is részesei lehettünk.
Az utazás Fokvárosban kezdődött, ahová Budapest Ferihegyről Frankfurton át jutottunk el több mint 12 órás repülőút után. Már maga a repülés is nagy élmény volt számomra, aki bár sokféle repülőeszközön utaztam már (hőlégballon, helikopter, sárkányrepülő) de igazi nagy utasszállító géppel még nem repültem. Fokváros a Tábla-heggyel valóban a világ egyik legszebb fekvésű városa. Erről néhány nap múlva mi magunk is meggyőződhettünk, amikor gyalogszerrel felmásztunk az 1086 méter magas Tábla-hegyre, melynek teteje az asztallaphoz hasonlóan sima, és valóban páratlan kilátás nyílik a tetejéről a 3 millió lakosú metropoliszra és a környező tengerpartra. A hegyről ezután a városba felvonóval jutottunk le, amelynek átlátszó üvegkabinja 360 fokban fordul körbe, hogy az utazók teljes terjedelmükben élvezhessék a csodálatos panorámát. Fokváros Dél-Afrika második legnagyobb és egyben legrégibb városa, melyet 1652-ben holland telepesek alapítottak. A várossal már odaérkezésünk napján elkezdtük az ismerkedést, és természetesen megkóstoltuk az egyik helyi sörkülönlegességet is. A régi kikötő és a szórakoztató negyed, az un. Waterfront megtekintése és felfedezése volt még része az aznapi programunknak. Este egy hangulatos étteremben ízlelhettük meg a helyi ételspecialitásokat, és a méltán híres dél-afrikai vörösborokat is megkóstoltuk.

Fokvárosban egy szállodában töltöttünk el két éjszakát, és ezután kezdődött a tényleges 3 hetes nomád utazásunk a 24 személyes expedíciós teherautónkon 3 főnyi személyzettel, melyhez egy sofőr és két szakács tartozott. Mielőtt még elindultunk volna északi irányba a namíbiai határ felé, a kétnapos fokvárosi tartózkodásunk része volt délen egy pingvintelep meglátogatása, ahol a mókás kinézetű kis állatok nagy tömegben voltak jelen, és itt láttunk először szirti borzot is, amely egy mormotához hasonló állat, és kevesen tudják róla, hogy az elefánt legközelebbi rokona.
Fokvárostól mintegy másfél órányi autózás után érhető el a Jóreménység foka, melyet Bartalomeo Diaz portugál hajós fedezett fel a 17. században. Ottjártunkkor szeles, borult idő volt, de így is lenyűgöző látványt nyújtott a kontinens déli foka. Egy rövid gyalogtúra árán felkapaszkodtunk egy sziklás csúcsra, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a háborgó óceánra. Tekintetünk a látóhatár ködébe veszett és ekkor tudatosult bennünk, hogy azon túl már csak az Antarktisz a legközelebbi földrész.

A Jóreménység fokának elhagyása után indultunk utunk következő állomására, Namíbiába. Északi irányban haladtunk az Orange-folyó felé, amely határt képez Dél-Afrika és Namíbia között. Szállásunk útközben a hegyek között egy Citrusdal nevű helységben volt, ahol az első sátras éjszakát töltöttük, meglehetős hidegben. Az igazi afrikai hangulat itt kezdődött, mikor reggel a gyöngytyúkok rikácsolására ébredtünk. Az út következő állomása már a namíbiai határ mellett volt, a már említett Orange-folyó partján, melynek semmi köze nincs a narancshoz. A határfolyó kellemes vizében néhányan a csapatból jót úszkáltunk, itt még nincsenek krokodilok, csupán egy kígyónyakú madár megjelenése okozott némi riadalmat.

Sivatagban (születésnap a homokdűne tetején)

2007. november 29-ét már Namíbiában töltöttük, melynek vörös talajú, sziklás, majd homokos tájai sajátos hangulatot árasztva vörösen izzanak a napsütésben. Itt láttunk először tegezfát, mely magányosan állt az út mellett, mintha csak a turisták kedvéért rakta volna oda valaki.
A Fish River folyó kanyonja volt utunk következő látványossága, ahova alkonyattájban érkeztünk, és ezt követően valóban varázslatos naplementében gyönyörködhettünk. A kanyont egy geológiai vetődés hozta létre, és méreteit tekintve a második legnagyobb a világon, melyet csak az észak-amerikai Grand-kanyon előz meg. Hossza 161 km, és legnagyobb szélessége 27 km, mélysége viszont „csak” 550 méter. A kanyon a ritka esőzés miatt az év nagy részében száraz, csak néha telik meg vízzel, melynek nyomai a meder aljában még néhány vízfolt formájában láthatók voltak. A napot a kanyon peremén már a csillagok fényénél vörösborozással fejeztük be, melyet késői vacsora követett.

Az út folytatásaként másnap a Namíb-sivatag belsejébe utaztunk, melynek jelentős része nemzeti park, és itt találhatók a Föld legszebb és legnagyobb homokdűnéi. Namíbia területe tízszer nagyobb, mint Magyarországé, de csak másfél millió ember lakja. A Namíb-sivatag a Föld legidősebb sivataga, 130 millió éve keletkezett, terjedelme sem elhanyagolható: 200 km széles, és mintegy 2000 km hosszan terül el az Atlanti-óceán mentén. Itt találhatók a Föld legszárazabb területei, ahol akár több év is eltelhet eső nélkül.

Miután felvertük sátrainkat, még naplemente előtt újabb kanyontúrán vettünk részt, és a Sesriem-kanyonba látogattunk, amit valamikor a víz vájt ki a puha kőzetbe. Itt is sajátos hangulatot árasztott a lemenő Nap fénye, amikor alábukott a kanyon peremén, és átadta helyét az éjszakának.
A forró sivatagi napot követően kellemesen hűvös éjszaka után hajnalban indultunk, hogy az egyik legnagyobb homokdűne tetején köszöntsük a felkelő Napot. A laza homokon felmászni a kb. 200 méter magas dűne tetejére nem is volt egyszerű mutatvány, de megérte a fáradságot, mert csodálatos élmény volt az ég alján előbukkanó Nap látványa, és a dűnén ücsörögve mindenki átadta magát a különleges hely hangulatának. A színek percről-percre változtak, és én is egy évvel lettem idősebb, mert aznap ünnepeltem 54. születésnapomat, melyhez Piroska melegen gratulált és csoportunk vezetője is apró ajándékkal kedveskedett.

A dűne-túra utáni reggelit követően terepjárókba szálltunk, és az un. Halott-völgybe érkeztünk, mely valamikor tómeder volt, és a kiszáradt halott fák látványa, mint valami szürrealista festmény, torzóként tárult elénk. Itt már érezhettük a közel 40 fokos meleget, és ezért sok folyadékot kellett fogyasztanunk. A Halott-völgyben érdekes fotók készítésére nyílt alkalom, és a közelben található dűnék lábánál távcsővel nyársas antilopokat fedeztünk fel. Útitársunk, Péter, aki civilben orvos, minden alkalmat megragadott a fényképezésre, és gyakran elszakadt emiatt a csoporttól.

A halott tó medrében	A himba törzs asszonyaival

Swakopmund, a német város

December 2-án hosszabb utazás után érkeztünk meg Walvis Bay tengerparti városba, melynek határában egy sós vizű lagúnában flamingók ezrei tanyáznak. A madarak fényképezése után érkeztünk Swakopmundba, amely Namíbia legismertebb üdülővárosa az Atlanti-óceán partján. Igazi német gyarmati város, széles utcákkal, gazdag üzletekkel és éttermekkel. Itt vásároltunk egy szafari kalapot, melynek igencsak jó hasznát vettem a további utazás során. Ebben a városban két éjszakát töltöttünk, és megkóstoltuk a helyi éttermek kínálatát is. A város határát mindenütt homokdűnék szegélyezik, melyek között igazi élményt jelentett az egy órás quadbike-ozás, ami nem más, mint egy-két személyes négykerekű motoros jármű, automata vagy kézi váltóval. Egy néger vezetővel az élen négyen vettünk részt ebben a programban, Piroska mögöttem ülve kapaszkodott, én pedig igyekeztem a tempót tartani a vezető mögött, ami nem volt nehéz, mert negyedik társunk, egy hölgy folyton lemaradt, így le kellett lassítanunk, hogy bevárjuk.
Ezután csoportunk számára a fő attrakciót egy tengeri hajókirándulás jelentette, melyen legtöbben részt vettünk. Egy nyugdíjas rendőr volt a kapitányunk, és hajóvezetőnk is egyben, akivel őrült tempóban hasítottuk a vizet az öbölben. Szokatlan látvány volt a rengeteg fóka, amelyeket a víz felől láthattunk, amint több száz fős csapatokban lepték el a partot. Nem kevésbé érdekesek voltak a pelikánok is, amelyeket hallal csalogattak hajónk közelébe. De a legmeglepőbb az volt, mikor hirtelen egy jól megtermett fóka ugrott hátulról a fedélzetre, és követelte a haladagját, amit a szokott módon meg is kapott, és ennek fejében békésen tűrte a simogatást. Erőszakossága miatt kapitányunk Szaddam Husszeinnek nevezte el. A hajókirándulás osztrigás szendvics ebéddel és pezsgőzéssel fejeződött be, melynek eredményeként igazán jó hangulatban indulhattunk tovább. A kikötőt magunk mögött hagyva a Cross-fok több ezres fókatelepének megtekintése után indultunk a sivatag belseje felé. Egyébként az említett Cross-foknál kb. 80 ezer füles fóka él, melyeket teljesen közelről figyelhet meg a látogató.

A Spitzkoppe lábánál

Ez a varázslatos táj Damara-földön található, amely már Namíbia belső területe, és kopár homokkősziklák csoportjából áll. Itt volt az első vadkempingezésünk, ahol a sivatagi pásztorokon és néhány sakálon kívül nem találkoztunk más élőlénnyel, bár kígyók és skorpiók is előfordulnak a vidéken. Az esti tábortűz fényénél vacsoráztunk, majd alkalmunk volt megcsodálni a sivatagi égbolt millió csillagát. A Spitzkoppe Afrika egyik híres természeti látványossága, ahol a napkelték és naplementék megragadó szépségét az adja, mikor a Nap narancsszínűvé majd vörössé varázsolja a kopár sziklákat. Másnap felkapaszkodtunk egy fennsíkra, ahol több ezer éves bushman sziklarajzokat láthattunk. A csoport közkívánatra ezután gyalogtúrára indult, amely kietlen száraz vidéken vezetett át az un. Leopárd-kanyonban, amelynek végén a híres bushman sziklarajzot, a valójában férfi harcost ábrázoló White Ladyt csodálhattuk meg. Innét vethettünk egy pillantást egyébként Namíbia legmagasabb hegycsúcsára is.

Az Etosha Nemzeti Parkban

Afrika varázslatos világa nem lenne teljes a vadállatok nélkül, melyek főképpen a vadvédelmi területeken, nemzeti parkokban figyelhetők meg legkönnyebben. Utazásunk fénypontja, és általam legjobban várt része az Etosha Nemzeti Parkban töltött három napunk volt, december 5. és 7. között.
Az Etosha Namíbia legrégebbi nemzeti parkja, területe jelenleg 22912 km2 és 1907 óta élvez védelmet. A parkban a látogató valóban paradicsomi állapotokat talál, már a bejárat után az út szélén feltűnően sok zebrát és zsiráfot láttunk, melyek egyáltalán nem zavartatták magukat járművünk zajától. A parkot jól kiépített utak hálózzák be, jó részük földút, melyen a száraz évszakban biztonságosan lehet közlekedni. A teherautónk lehúzott ablakából zavartalanul gyönyörködhettünk Afrika vadvilágában, és fényképezhettük a napi élettevékenységüket folytató állatokat. Az éjszakát minden kényelemmel ellátott elektromos kerítéssel védett kempingekben töltöttük, és a déli pihenőnk során is ilyen helyen fogyasztottuk el ebédünket. Az első este a kerítéstől mintegy kőhajításnyira lévő itatónál reflektorok által megvilágított helyen csodálhattuk meg az afrikai állatok legszebbjeit. A zsiráfok már naplemente előtt megjelentek, és mulatságos pózban, hosszas készülődés után, első lábaikat szétterpesztve oltották szomjukat. Állítólag ilyenkor a legsebezhetőbbek az oroszlánoktól, ezért az ösztönös óvatosságuk. Sötétedés után megjelentek Afrika híres nagyvadjai közül az elefánt és az orrszarvú. Éjszaka két óráig bírtam a virrasztást az itatónál, és ezalatt három orrszarvú jelent meg egyenként. A legtöbb a zsiráf és az antilop volt, de a legnagyobb attrakciót az az elefánt nyújtotta, amely miután szomját oltotta, komótosan odasétált a kerítéshez, és ormányával azon átnyúlva a fák leveleit csemegézte, miközben karnyújtásnyira villogtak tőle a vakuk. Piroskával együtt mintha valami színházi nézőtéren lennénk, páholyból élveztük a látványt. Azért ne higgyük, hogy idomított cirkuszi elefánt volt, csak megszokta az emberek közelségét és a fényképezést. Az éjszaka folyamán a táborban a sakálok a sátraink között rohangáltak, és néha hangos vonyításukkal és a szemetes edények felborogatásával űzték ki szemünkből az álmot. A hajnal is felejthetetlen volt, amikor a felkelő Nap fénye egy öttagú zebracsapatot világított meg az itatónál.

Elefántok a vizesgödörnél	Zebrák a nemzeti parkban

Felsorolni is nehéz, hogy másnapi egész napos utunk során mennyi vadállatot láttunk. A zebrák és a vándorantilopok nagy csapatán kívül többször láttunk orixot, más néven nyársas antilopot, ami akár Namíbia jelképe is lehetne, és a száraz sivatagi klímát is jól bírja. A csavart, dugóhúzószerű szarváról ismert nagy kudut is megfigyelhettük, mely az Afrika vadászok kívánatos trófeája, és méltóságteljes tartással hordozza pazar fejdíszét. A legjobb fotót az út mellett készítettük róla, ahol szinte pózolt a kamerák előtt.

Afrikát nem lehet az oroszlánok nélkül említeni, és a parkban is híres oroszlán kolónia található. Ezzel nagy szerencsénk volt, hiszen egyik délelőtt közvetlen közelről figyelhettük meg egy oroszlánpár szerelmi életét. Nos, a hímoroszlán akár a férfiasság jelképe is lehetne, amit ott röpke 10 perc alatt bemutatott nekünk, nem volt semmi. Szemmel láthatóan csak a nősténnyel volt elfoglalva, ezért még az sem zavarta, hogy az autó néhány lépés távolságra állt meg tőle, s a lehúzott ablakból fotóztuk teljesen közelről. Még egy alkalommal láttunk egy nagy sörényű hím oroszlánt, amint méltóságteljes tartásban hűsölt egy ernyőakácia alatt.
A második éjszakát egy ugyancsak tágas kempingben töltöttük, melynek lyukas lehetett valahol a kerítése, mert a sátraink számára kijelölt helyen békésen legelészett egy varacskos disznó koca. A naplemente színeinek megcsodálása után az éjszakát követően hajnali vadlesre indultunk, ahol jó szolgálatot tett több mint 20 éves nagy fényerejű orosz távcsövem. Itt láttunk reggel az egyik vizesgödörnél 11 oroszlánt, nőstényeket és nagyobbacska kölykeiket, amint egyenként bújtak elő a bozótosból szomjukat oltani. A róluk készült jól sikerült fotó ma is irodám falát díszíti. A reggeli kirándulás során láttunk még zsiráfokat és nyársas antilopokat, valamint nagy csapatokban zebrákat és számos más állatot is. A látnivalóhoz még hozzátartoztak azok az elefántok, amelyeket fürdőzés közben figyelhettünk meg az egyik itatónál. Itt találkoztunk impalákkal és varacskos disznókkal is.
Az antilopok közül említést érdemel még a lant alakú szarváról ismert topi és a thomson gazella, amely gyakran volt látható. Ebédünket egy erre kijelölt, bekerített helyen fogyasztottuk el, ahol vízvételi lehetőség is volt, és miután éppen Mikulás napja volt, bemutattuk kísérőinknek a Mikulás naphoz fűződő szokásokat és apró ajándékkal leptük meg őket.
Az ethosai barangolásunk során nem csalódtunk várakozásunkban, és testközelből figyelhettük meg azokat a jellegzetes afrikai vadállatokat, melyeket addig csak természetfilmekben vagy esetleg állatkertben láttunk.

Zsiráfbika figyelőállásban	Ráférne egy kis fogyókúra

A nemzeti park elhagyása után az angolai határ közelébe érkeztünk, ahol a Kavango-folyó egyik hangulatos kempingjében töltöttük az éjszakát. Itt egymás után 2 napig maradtunk és ez alkalommal lehetőség nyílt arra, hogy egy igazi afrikai települést, tapasztott falú sárkunyhókból álló falut tekinthessünk meg, és látogatást tehettünk a helyi iskolában is, ahol primitív körülmények között, de szervezetten folyik az oktatás. Az esti program fényét emelte az afrikai táncosok és zenészek közreműködésével előadott, tam-tam dobokkal kísért műsoros bemutató, melynek egyik attrakciója az idős bennszülött dobos volt, aki szinte transzba esve fektében mutatta be produkcióját, lábai közé fogva a hatalmas, egyetlen fatörzsből kifaragott dobot. Rendkívül érdekes volt még a Kavango-folyón egy katamaránnal tett rövid hajókirándulás is, amelynek során az angolai parton is kikötöttünk, mindenfajta vízum és engedély nélkül. A naplemente ugyancsak csodálatos volt a folyó felett, a felhők valóságos színorgiában pompáztak. Másnap hosszú utazást követően érkeztünk meg utunk következő állomására, az Okavango-mocsárhoz.

Az Okavango-deltában

Az Okavango-mocsár Botswanában található, amely a harmadik ország volt afrikai utazásunk során, ahol több napot töltöttünk nomád körülmények között. Itt már meglehetősen meleg és párás volt a levegő, ami éjszaka sem csökkent, ezért a sátorban alvás is nehezebben ment, mint addig. Az út legizgalmasabb részének ígérkezett, mikor a mocsár közepén egy szigeten vadkempingezéssel töltöttük az éjszakát, bennszülött kísérőinkkel és csónakosainkkal, akik a biztonságunkra is ügyeltek. Már az odajutás sem volt egyszerű, a teherautónkból kiszállva, és csomagjaink egy részét otthagyva két napra szükséges élelemmel és ivóvízzel felszerelve, terepjárókba szálltunk, és matracokkal, sátrakkal együtt bementünk egy hosszú bozótoson átvezető úton, az Okavango-mocsár szélén fekvő Guma nevű táborba, amely rendkívül egzotikus környezetben volt. A mocsár végeláthatatlannak tűnő papírusznád erdővel kezdődött. A nyílt vizet csak a kikötőből lehetett látni, ahonnan másnap motorcsónakokkal indultunk a szigetre. Kb. háromnegyed órás motorcsónakozás után kikötve eljutottunk az egyetlen fatörzsből kivájt csónakokhoz, amit helyi nyelven mokorónak hívnak. Ezek modern változata már üvegszálas műanyagból készült, de azelőtt a kolbászfa törzséből faragták ki. Ezekkel a kétszemélyes csónakokkal hatoltunk be a mocsárba. A mokorókat egy-egy bennszülött csónakos tolta egy hosszú rúddal. A látszat ellenére biztonságosan lehetett ezekkel haladnunk, a vízinövényekkel és papirusszal sűrűn benőtt mocsár útvesztőiben, sokszor csak a vízilovak által tört csapáson. A víz nem volt mély, viszont itt már voltak moszkitók, így a malária elleni tablettáinkat is elkezdtük szedni.
A mocsár egyik szigetén töltött vadkempingezés azért nem angolkisasszonyoknak való volt, és minden komfortot nélkülözött. Mosakodás, ivás csak a velünk hozott 5 literes ásványvizes palackból volt lehetséges, és a budi is a szabadban ásott gödörből állt, melyhez egy ásó is tartozott, elföldelendő, aminek szaga van. A mocsárban többször tettünk kirándulásokat a mokorókkal, melyek vadlessel végződtek, és valóban láttunk vízi antilopokat és néhány varacskos disznót, és óriási szerencsénkre a ritka mocsári antilopot, a szitutungát is. A távcső itt is jó szolgálatot tett. A deltában a színek, a fények és a hangok megragadóak voltak. Az egész Okavango-deltát a Kavango-folyó táplálja, ami soha nem éri el a tengert, mert a Kalahári-medencébe érve számtalan mellékágra bomlik, és elveszik a sivatag homokjában. A folyó egyébként Angolában ered, és mintegy 1430 km hosszú.

A deltában sokféle állat él, főként elefántok, vízilovak és krokodilok népesítik be, de rengeteg madárfaj is megtalálható. Szerencsére a vízilovakkal nem kellett közelebbi ismeretségbe kerülnünk. A közhiedelemmel ellentétben a víziló korántsem békés állat, és a legtöbb halálos kimenetelű támadás Afrikában állítólag neki köszönhető. Vezetőnk mondása szerint csak arra kell ügyelni, hogy sohase kerülj a víziló és a víz közé, amikor az állat kint legel a szárazon. Mi ugyan ilyen helyzetbe nem kerültünk, de éjszaka néha lehetett hallani az állatok prüszkölését. A vadkempinges esténk hangulatát tovább fokozta a közösen elfogyasztott vacsora után, a tábortűz körül néger csónakosaink táncos bemutatója, melynek során ősi afrikai dallamok csendültek fel. A magyarul általunk előadott „Már minálunk babám” c. dalunk nem aratott ekkora sikert.
A teljesen az ősi természetben található Okavango-delta egy varázslatos világot tárt elénk, ahol az ember még a természet részének érezhette magát. Itt volt részünk abban az európai ember számára szokatlan látványban, mikor a koromsötét éjszakában a mocsár felett szentjánosbogarak ezrei villantak fel, mintha sok apró zseblámpa fénye gyulladna ki néhány másodpercre. Itt lehettünk tanúja a termeszek rajzásának is, mely nem kis kellemetlenséget okozott a táborunkban, mikor a zuhanyzók is tele voltak a hártyás szárnyú rovarokkal.

Mokoroban az Okavangon

Az Okavango-deltában tett felejthetetlen tartózkodás után Maun városában nyílt alkalmunk egy 5 fős Cessna kisrepülővel egy közel egy órás sétarepülésre a mocsár felett. Izgalmas látvány volt felülről látni a mocsárvidék állatvilágát és hatalmas kiterjedését. A víz közelében mindenütt zöld volt a növényzet, és a magasból fürdőző elefántokat és delelő bivalyokat lehetett látni.
A várost elhagyva egy hosszabb utazás után vertünk tábort a Baobab kempingben, melynek hangulatát a több száz éves óriási törzsű baobabfák adták. Az egyik törzsét megmértük, csupán 9 ember volt képes körbeérni, ami vezetőnk szerint azt jelenti, hogy a fa 900 éves. A Baobab kemping után szakadó esőben jutottunk el a Chobe Nemzeti Park területére, és itt szerepelt programunkban egy fantasztikus kirándulás a Chobe-folyón, ahol szinte kézzelfogható közelségbe kerültünk a vízilovakkal. Az odavezető úton több alkalommal is láttunk az út szélén legelő elefántokat, egyikük miatt meg is kellett állnunk, mert nem volt hajlandó őkelme az útról arrébb menni. A Chobe-folyón tett hajókirándulásunk során valóban számtalan vízilovat láttunk, vízen és szárazon, de egyikük sem volt anorexiás. Itt láttunk először bivalyokat, amint békésen kérődzve feküdtek a parton. A rengeteg vízi antilopon és madáron kívül láttunk egy jól megtermett krokodilt is, mely nem volt hajlandó sehogy sem megmozdulni, kővel pedig nem tudtuk megdobálni, mert nem volt, bár szívesen megtettem volna.

A Viktória-vízesésnél

Utunk egyik leglátványosabb része volt a David Livingstone skót misszionárius által felfedezett és a helyiek nyelvén „Mennydörgő Füst”-nek nevezett zuhatag, mely a Zambézi-folyó 108 méter mélységű bazalt hasadékába zuhan alá, több ágról, kb 1,7 km széles sávban. Mi a száraz évszak vége felé jártunk ott, utunk utolsó állomásaként, és még ekkor is lenyűgöző volt a zuhatag ereje. Az esős évszakban másodpercenként 10 millió liter víz zúdul le a hasadékba. Utolsó két éjszakánkat Afrikában Victoria Falls városkában töltöttük, egy hangulatos kemping faházaiban. A városka maga is lenyűgöző, hangulatos szállodáival, bár az üzletek bőségéről nem beszélhetünk, itt ugyanis már Zimbabwéban vagyunk, ahol nagy a szegénység, és hatalmas az infláció. Mugabe elnök uralkodása nem sok jót hozott az országnak. Alkalmunk nyílt egy kis városnézés keretében az elnök által a régi királyi várkastélyok mintájára építtetett, pazarul berendezett luxusszállót kívül-belül megcsodálni. Kertje és udvara, de belső berendezése is valóban pompázatos, és tetőteraszáról látni lehet a vízesés párafelhőit. A Viktória-zuhatagot már odaérkezésünk napján megcsodálhattuk 20 dollár belépődíj fejében. Jól kiépített sétányokon járható végig a zuhatag zimbabwei oldala. A szemközti rész, ahol a Zambézi vize lezúdul, Zambiához tartozik. A határ a több kanyart is leíró folyó, melyen egy vashídon lehet átkelni Zambiába, amit másnap meg is tettünk. A zuhatag látványa valóban félelmetes és lenyűgöző. Mi az első 10 percben kaptunk egy akkora trópusi záport, hogy pillanatok alatt bőrig áztunk. (Az esőkabátot természetesen a kempingben felejtettük, de az sem segített volna sokat rajtunk.) Afrikában az a jó, hogy a meleg miatt hamar meg is szárad az ember, mi is így jártunk, és több nézőpontból is csodálatos képeket készíthettünk a zuhatagról, melynek elején arccal a vízesés felé nézve a felfedező, Livingstone szobra áll.

A fenséges Viktória-zuhatag	Háttérben a Viktória vízesés

A Victoria Fallsban tett városnézésünkhöz egy érdekes epizód: a fehér emberek (turisták) biztonságára annyira odafigyelnek, hogy amikor Piroskával ketten barangoltunk a vízesés körül, odajött egy egyenruhás bennszülött rendőr, és udvariasan felajánlotta, hogy biztonságunk érdekében elkísér bennünket, csak mutassuk meg, hova szeretnénk menni. Vele együtt lementünk egy kilátóhelyre, ahol láttuk, hogy a Zambézi hídjáról miként ugranak le a boungi-jumpingosok az alattuk tátongó mélységbe. Ami azt illeti nem fordult meg a fejünkben, hogy kipróbáljuk. A Victoria Falls-i tartózkodásunk szabadprogramjába a városnézésen túl belefért a feketék által működtetett piac meglátogatása, ahol a fából és kőből faragott áruk ezreit kínálták eladásra. Az árusok dollár helyett bartel üzlet gyanánt pólóinkat és szandálunkat is elfogadták volna cserébe, alig tudtuk lerázni őket, de azért nem voltak tolakodók, és abban is biztos lehetett a vásárló turista, hogy a visszajáró pénzt is hiánytalanul megkapja. Itt sikerült szépen faragott emléktárgyakat vásárolnunk, és külön öröm volt számomra, hogy egy művészien faragott kuduszarvra tehettem szert, ami az öt legveszélyesebb afrikai nagyvadat, az un. Big five-ot ábrázolta. Ez az öt nagyvad név szerint: elefánt, kafferbivaly, orrszarvú, oroszlán és leopárd, az utóbbi kivételével valamennyi fényképezőgépünk elé került utazásunk során. Zimbabwét ezek a vadak teszik különlegessé a turisták számára, olyannyira büszkék rá az ott élők, hogy a határállomáson hatalmas fából faragott domborműveken is meg vannak örökítve a vámhivatal épületében. A Victoria Falls nevű város természetközeliségét igazolja az is, hogy utcáin varacskos disznók legelésznek (mi is láttunk egyet) és a szálloda előtti parkolóban majmok rohangálnak az autók tetején, amire a vendégeket tábla is figyelmezteti: Parkolás csak saját felelősségre!

Az Afrikában töltött több mint három hét során rengeteg élményben volt részünk, néhányan megkérdezték tőlünk, hogy a szabadban táborozás miatt nem volt-e túlságosan veszélyes a túra. Természetesen veszélyek mindenhol leselkedhetnek ránk, és a kempingek egy részében aláírattak velünk egy nyilatkozatot is arról, hogy a saját felelősségünkre táborozunk ott, az esetleges balesetekért, (kígyómarás, skorpiócsípés, stb.) a tulajdonos nem vállal felelősséget.
Az egyik kempingben, a Kavango-folyó partján egy fekete mérges kígyó (busman kobra) volt a sátorhelyektől nem messze, a büfé mögötti kiszuperált hűtő alatt, melyet a személyzet azonnal likvidált egy sörétes puskával. Más helyen a zuhanyzóhoz menet skorpióval is találkoztunk, de a sátrak jól záródó, kényelmes és biztonságos alvóhelyet szolgáltattak.

Az utazás varázsát és szépségét elsősorban mégis az adta, hogy testközelből ismerkedhettünk meg az igazi hamisítatlan Afrikával. A természet részét alkotó vadállatokat és nem utolsósorban az afrikai népek életmódját, és természetes környezetét is láthattuk. Utunk során többféle járművet is használtunk, így utaztunk kisrepülővel az Okavango felett, (külön program volt 80 dollárért) hajóztunk a Kavango-folyón katamaránnal, a Chobe-folyón és a Zambézin sétahajóval, továbbá terepjárókkal a sivatagban és csónakokkal a delta mocsarában.
Fürödtünk az Orange-folyóban is, melyben ott még nem voltak krokodilok. Persze biztosítással is rendelkeztünk, és az ajánlott oltásokat is beadattuk magunknak (úgymint tetanusz, tífusz és hepatitisz A,B) emellett 10 napig szedtük elővigyázatosságból a malária elleni gyógyszert is. Az esetleges fertőzés ellen legjobban a naponta reggel éhgyomorra elfogyasztott kupica whisky vált be, ajánlom mindenkinek.

Az expedíciós teherautóval – melyben 24 ülőhely volt, és a helyeket naponta cserélgettük – a 3 hét alatt több mint 5000 km-t utaztunk. Victoria Falls városát elhagyva átmentünk Zambiába, és a Livingstone-ról elnevezett város repülőterén felszállva, Johannesburgba repültünk, és onnan Frankfurton át jutottunk vissza Budapestre, a nyárból a télbe.

Mesi