A szörny

A szlovén hegyeket bemutató leírások alapján a Vrsič-hágótól és a Trenta-völgytől, vagyis az Isonzó felső szakaszától nyugatra, részben az olasz határon emelkedik a Mangart-csoport, amelynek legszebb csúcsa a Jaloveč (2643 m), a "Júlia-Alpok Matterhornja". Azt nem tudom, hogy mivel érdemelte ki a megtisztelő elnevezést, mert a Jalovečnek sem a formája, sem megmászásának várható nehézségei nem tűntek összehasonlíthatónak a Matterhornnal, de mindenesetre kellően felcsigázta érdeklődésünket.  Hirtelen improvizációtól vezérelve 2009. augusztus utolsó napjára tűztük célul csúcsának elérését, de erre az időpontra a tavalyi csapatból már csak hárman maradtunk. Ugyanis múlt év őszén volt már egy próbálkozásunk, méghozzá cudar időben, téli viszonyok között. Akkor egy otthon felejtett hágóvas, egy elveszett kesztyű, és nem utolsósorban a – kötelet is igénylő – havas terepviszonyok miatti lassú haladásunk akadályozta meg az Ozebnik nyereg feletti továbbjutásunkat.

Melindával és Gáborral kifogástalan időben, optimista hangulatban közelítünk a kívülről már ismerős Zavetišče pod Špičkom menedékházhoz (2064 m), melynek "téli szobáját" az elmúlt évben volt szerencsénk kipróbálni egy zord éjszakára, de amit – az Interneten közölt információk ellenére – legjobb esetben is csak egy létrával megközelíthető padlástérben kialakított építőanyag rak- és lomtárnak lehetne nevezni. Most tudjuk, hogy nyitva van a ház, még hálózsákot sem viszünk, de a hátizsákom tele van hegymászó felszereléssel. Nem a Jaloveč miatt. Ha a turistaút perspektívájából nézve a környéken valami piciben hasonlít a Matterhornra, akkor az a ház mögötti szikla, a Špiček, vagy a helybeliek elnevezése szerint a Špička. A tekintetet mágnesként vonzó alakzat egy év óta előkelő helyet foglal el nálam az elérendő csúcsok listáján. Tudtam, hogy ide még vissza fogunk jönni. A bökkenő csak az, hogy sem az Interneten, sem máshol nem találtam semmilyen utalást a Špička mászhatóságára. A menedékházba érve aztán az egyik házinéni (mert kettő van) alaposan kijózanít. Mikor megtudja, hogy a ház fölött száz méterre magasodó sziklát akarjuk megmászni, két kézzel a fejéhez kap, még a szemét is eltakarja. Tiltakozását a kötél és a karabinerek említése csak fokozza. Izgatottan közli velünk, hogy a sziklának nincsenek útjai, egy törékeny, ingatag kőhalom az egész, nagyon veszélyes, és eszünkbe se jusson próbálkozni vele. Ő aztán tudja, még a háza is erről a hegyről van elnevezve. Lelombozódunk, hisz a mai délutánt erre szántuk, de mivel van időnk bőven (a Jaloveč csak holnapi program), gondoljuk, járunk egyet a Špička körül. Persze, ezért nem üres kézzel. Gábornál van a szokásos rapid készlete rövidkötéllel, az én zsákomban pedig ott lapul az eddig titokban tartott hosszúkötél, minden egyéb nyalánksággal együtt. Még éksort is hoztam. Viszont mindjárt elkövetem a nap második hibáját (az elsőt akkor, amikor kiléptünk a házból), a hátizsákomban marad Melinda felszerelése. Hamar kiderül, hogy a szikla ház mögötti dél-keleti oldala tényleg nem mászható. Nem kell nagy tapasztalat annak felfedezéséhez sem, hogy balra célszerű megkezdeni a hegy körbekóstolgatását. Eközben fedezem fel, hogy az alakzat, ami a ház felöl a Matterhorn Hörnli gerincére emlékeztet, oldalról már valami egészen másra hasonlít, de ekkor még nem tudom megfogalmazni, hogy mire.

Az óramutató járásával megegyező irányban körözve közelítjük a hegyet, mint macska a forró kását. Így elég magasra jutunk anélkül, hogy akár kézzel is meg kellene érintenünk a köveket. A Špička dél-nyugati oldala alá érünk. Szemünk előtt egy tagoltnak tűnő kuloár, két oldalán bordával, melyek közül a jobb oldali járhatatlannak látszik. A sisak már régen a fejünkön, és kézzel-lábbal kapaszkodva nyomulunk felfelé – egyelőre még együtt – a barátinak egyre kevésbé nevezhető törmelékes terepen. Még ötven méterre lehet felettünk a csúcs, és elérése nem tűnik teljesen reménytelennek. Két lehetőség kínálkozik. Engem vonz a bal oldali borda, de az odajutáshoz szükség lehet néhány nehezebb fogásra, így inkább a kuloár felé kapaszkodok. Elég bíztató az eleje – Melinda és Gábor követnek is –, de a felső régió kilátásai kicsit elijesztenek. Így hirtelen mégis az eredeti elképzelésem irányába fordulok, pedig kihívásnak látszik néhány lépése, ráadásul a folytathatóság innen nem is megítélhető. Míg Gábor és Melinda továbbra is a kuloáros szakaszon kísérletezik, én tőlük elválva nekimegyek a bordának, ahova felkapaszkodva megerősödik bennem a sejtés, hogy itt érdemesebb próbálkozni. Hívásom azonban pusztába kiáltott szó, társaim mintha megszerették volna azt a vidéket. Én sem tágítok. De hiába a sokéves tapasztalat, hiába az életkor bölcsessége, és hiába Elvira közelmúltbeli tragikus balesetének önbizalomfaló utóhatása, elkövetem a harmadik – és a mai napon egyben a legnagyobb – hibát, egyedül folytatom a mászást az ismeretlenbe, úgy, hogy az összes felszerelésem – a Melindáéval együtt – a zsákomban marad a hátamon. Sőt a következő lépésemtől kezdve a borda takarása miatt már nem is láthatjuk egymást.

Mesebelien gonosz a terep. Mikor már-már visszafordulásra kényszerülnék a bizonytalanul mozgó kövek birodalmában, hirtelen könnyűvé válik a folytatás. Aztán ugyanez megismétlődik még néhányszor. Mielőtt végképp elhatalmasodna rajtam a visszaereszkedés gondolata, egyszer csak a csúcsra érek. De miféle csúcs ez?  Két-három méter magas sziklatornyok ágaskodnak nemcsak a keskeny csúcsgerinc ívén, hanem onnan oldal irányban jobbra is - balra is kissé kifelé dőlve. És ekkor tudatosul bennem a felismerés. Semmi kétség, buzgóságomban egy megkövesedett Stegosaurus tüskés hátára másztam fel. Micsoda pech! A szörny, mintha csak érezne, mindig azt a porcikáját mozgatja, amelyiken éppen fogást próbálok találni. Most éppen az egyik csúcsán kúszom át, de több is van a hátán. Kiszemelem magamnak célként mindjárt a másodikat, bár úgy látom, hogy ott hátrább van még egy magasabb is. Azt hiszem, azt lehet a ház felől csúcsként látni. Válogatásom közben Melinda hangját hallom valahol alattam: "Papa, fenn vagy már? Ereszd le a kötelet!" De nem látom őket. Talán, ha átmásznék a következő csúcsig. Ez nem is olyan egyszerű. Ez a tüske is egy kicsit kifelé dől. Átölelem kívülről, nagy, széles öleléssel, egy jó fogást is találok, majd átlendülök, de közben a bakancsommal bizonytalan területre lépek, ahonnan több kiló törmeléket indítok társaim nyakába. Hallom az ordításukat, hogy ezt nem kellett volna. Megkönnyebbülök, mivel még tudnak kiabálni, de hiába nyújtogatom a nyakam, nem látom őket. Egy-egy ilyen sziklatüske, vagy tornyocska között kisebb kőfolyosók futnak bele a nagyobbakba, és az egyik ilyen nagynak a szélén másznak föl valahol. Nem lehetnek már messze, de ott, ahol felbukkanhatnának, a szörny a nyaka körül intenzíven vedli a pikkelyes törmeléket, így esélyük sem lenne az utat folytatni a csúcstüskékig. Standot tudnék ugyan építeni, de a kötelezés olyan kőhullást okozhatna, amitől talán még ez a monstrum is összeroskadna, maga alá temetve bennünket. Kiabálnak, hogy nem tudnak tovább mászni, és Melinda szeretné, ha a visszaereszkedésükben segédkeznék, különös tekintettel arra, hogy a beülője is nálam van.

Hűtlenségem miatti bűntudatom végre felülkerekedik meg-megújuló egoizmusomon, amely felhajszolt idáig. Nem érdekel már az igazi csúcs, ha egyáltalán van itt ilyen. Megfordulok, de nem ismerek rá az utamra. Hogy jöttem itt át? Ahol a köveket megindítottam, nem merek visszamászni, így a már bevált – inkább reumás, mint fürge – gyík módjára átkúszom a kis sziklatornyon. Kellemetlen attrakció, amit kifejezetten csúnyán vitelezek ki, még jó, hogy senki sem látja. Még egy tüske hátravan. Ez nem tűnt olyan nehéznek idefele, de most igen. Innen nézve, a feljövetelemhez képest a hegy túloldalán mászva látom könnyebben megkerülhetőnek. Ott sokkal jobb fogású a szikla, viszont a lábam alatt egy keskeny törmelékes peremen túl függőleges szakadék tátong. Még le sem ér a lábam, már érzem, hogy hiába a légies lépés, meg fognak indulni a kövek, melyek valóban nem tudnak ellenállni nostradamusi éleslátásomnak. Már biztos helyen állok, de még várnom kell, hogy az általam okozott kőlavina robaja elüljön valahol a mélyben. Csak ezek után kiabálok hatalmasat a túloldalra megnyugtatásul, hogy én nem vagyok a lezuhant kövek között. Ekkor jut eszembe Elvira és összeszorul a torkom. Ő ennek a töredékét sem kockáztatta. Amennyire az óvatosság és a sietség megfér egymás mellett, haladok lefelé. Végre olyan helyre érek, ahonnan megláthatom őket. A szikla magasságának kétharmadánál lehetnek, olyan helyzetben, hogy onnan biztosítás nélkül már se le, se fel. Oldal irányban közel vagyok hozzájuk, de innen lehetetlen átmenni. Tehetetlenül nézem végig, ahogy Gábor standot épít a bizonytalan terepen, és rásegíti Melindára a saját beülőjét.

Úgy tervezik, hogy miután Melinda leereszkedik a húsz méteres kötélen, azzal Gábor majd visszahúzza magához a levetett beülőt. Időközben az éppen leérkező Melinda közelébe érek. Felajánlom Gábornak, hogy húzza fel az ötven méteres kötelemet is, mert azzal jó hosszan le tud majd ereszkedni. Erre azonban nincs szüksége, mert a kritikus szakasz mindössze tíz méter, a többi rész szabadon mászható. A végső izgalom a kötél beszorulás- és kőhullás-mentes lecsalogatása, de Gábor ezt is ügyesen oldja meg.

Most, hogy végre kiszabadultunk a követokádó sárkányfajzat karmai közül, nekem nem marad más feladatom, mint visszaadni Melindának a beülőjét. Mivel azonban ő a menedékházban éjszakára már nem óhajtja azt felvenni, így az továbbra is ott marad, ahol eddig volt. A hátizsákomban, az ötven méteres kötél mellett.

A házba érve nem dicsekszünk el kalandunkkal, és miközben Melindával nagy duzzogva leerőltetünk egy Borovičevič-csel gyorsított Laško pivo-t, Gábor is kap egy bambit, majd nyugovóra térünk az emeleti lágerben annak reményében, hogy a holnapi Jaloveč túra ennél simább ügy lesz.

-magnum-