Vendégségben Csíkmadarason

Az év egyik nagy túrájára készülök többedmagammal.
A Merci kisbusz kényelmes üléseiben száguldunk autópályákon át, nem törődve a hajnali indulással, nyomom a gázt. Az idő gyorsan telik, szerencsésen megérkezünk Csíkmadarasra.
Ott aztán a falu végén, a temetővel szemben kanyarodunk le az Olt melletti Malomfogadóhoz, ahol a többiek már várnak bennünket.
Az egyszerű kis faházak székely ízléssel berendezettek, otthonosak, és minden igényt kielégítőek.
Ki-ki elfoglalja helyét, és máris készülünk a vacsorához.
A néhai malom alsó szintjén van az „étkezde”, ahova belépve kis asztalkán apró poharak sokasága sorakozik, bennük többféle színű, illatú pálinkával. 
Ahogy sorjáznak a pohárkák, úgy állunk sorba mi is, ki erősebbet, ki gyengébbet választva hajtja hátra fejét, ajkán a pohárral. Van, aki többször is.
Az asztalokon teríték, még üres poharak, elszórtan teli boroskancsók várnak bennünket.
Ahogy leülök, a távolban egy sörcsapot pillantok meg, majd észreveszem, hogy többen is szemeznek vele.
Aztán feltűnik házigazdánk, Levente!
Huncut mosollyal az arcán, gyönyörű székely tájszólással köszönt bennünket, és vacsora után meginvitálja a társaságot az udvaron álló jurtába, hogy közösen átbeszéljük a heti programot. A sörcsap használatára is kitér, be is mutat egy csapolást, aztán mindenki próbálkozzon vele maga, mondja.
A vacsora a kulináris élvezetek csúcsát jelenti, és most nem csak az éhség beszél belőlem.
Leves, fő fogás, sütemény, sör, bor, pálinka! Mi kell még?
Jóllakottan, szomjtalanul sétálunk át a jurtába, ahol házigazdánk újabb üveg borokkal vár bennünket. A heti program lassan összeáll, mindenki elégedettséggel hajtja fejét nyugovóra.

Másnap nem kelünk túl korán, kényelmesen indulunk reggelizni, bár a vacsora még kitartana bőven, legalább délig.
A reggeli sem hagy kívánnivalót maga után. Csak néhány dolog, ami az asztalon van és ehető, a teljesség igénye nélkül: házi kolbász, tojásrántotta, sonka, sajt, orda, vaj, paradicsom, paprika, tej, tea, Timike meglepetés sütije. Úgy látom, ma sem fogunk éhen halni.
A mai napon a Madarasi-Hargitára megyünk. Buszokkal közelítjük meg az indulás helyét, aztán gyalog vágunk neki az emelkedőnek.
Jó levegő, jó társaság, jó idő! Ez kell nekünk!
Szépen haladunk felfelé a ritkás fenyvesben, majd az elénk táruló lankákkal szabdalt fennsíkon egy esztenába botlunk. A birkanyáj és néhány kecske a karámba zárva várja a szabadulást, távolabb néhány ló van kikötve legelni.
Odaérvén, vezetőnk előveszi kis pálinkásüvegét, és megkínálja a hegyi pásztorokat, kérdést is intézve hozzájuk: S medve volt-e?

Aztán tovább állunk, de nem jutunk messzire. Kicsit lemaradva a többiektől azt veszem észre, hogy társaim feje lejjebb van, mint a feneke. Mit kutatnak vajon a fűben?
Medvecsemegét rejt a cserje, méghozzá áfonyát. Kéklik a környék, szemezgetjük bőszen, csak azt nem tudom, a medve hogy csinálja, hogy jól is lakik vele.
Nehezen indulunk tovább, még nem érjük el a csúcsot, kissé felhősödik az idő.
Ahogy haladunk a törpefenyős birodalomban, egy villanásra leszek figyelmes, majd egy tompa puffanást hallok. Előre tekintve látom, hogy valaki a bozótosból mászik vissza az útra. Szerencsére nagyobb baj nem történt, így lesz mit emlegetni. 
Előttünk a távolban már látszanak a kopjafák és keresztek, felismerem, ez a székelyek szent hegye, a Madarasi-Hargita.
Vezetőnk elmondja, hogy alakult ki a hegy tetején a kopjafa erdő. Kezdetben csak egy keresztet állítottak a helyiek, aztán egyre többen hoztak és állítottak fel kopjafákat, amíg kialakult a jelenleg látható emlékhely. Körbejárjuk a hegytetőt, de nem tudunk sokáig maradni, a fellegek egyre komorabb alakot öltenek. Épp elindulunk lefelé a hegytetőről, mikor elered az eső.
Először csak szemerkél, aztán szakadni kezd, hiába állunk be fák alá, hiába az esőkabát, a pelerin, mese nincs, mindenki bőrig ázik, de szó szerint.
Telefonok párásodnak be, pénztárcák áznak át, igazolványokkal együtt. Leszegett fejjel csúszkálunk lefelé a kis patakok peremén, amik folynak lefelé, hogy alább egyesüljenek.
Emlékeim szerint nemsokára egy házhoz kell érnünk, ahol majd meghúzhatjuk magunkat.
Oda is érünk, mire az eső eláll. A vizes ruháink nagy részét kint hagyjuk a szálloda előtt, és minimális ruházatban nyomulunk be az étterembe. A személyzetet egy fő alkotja, így nagyon lassú és körülményes a kiszolgálás, a forró tea elkészítésére is sokat kell várnunk.
A leleményesebbek simán pálinkát kérnek, azzal nem kell sokat bíbelődni, a merészebbek sört is isznak mellé. Lassan száradozunk, a helyiségben közben egyre nő a páratartalom.
Miután a forró teától, levestől, pálinkától jól átmelegszünk, elindulunk tovább, hogy visszaérjünk a buszokhoz. Úgynevezett szökőlápon haladunk keresztül, majd lefelé ereszkedve érjük el a lápból elszökő vízesést.
Mire a járműveket elérjük, már mindenki vidáman és szárazon dől hátra az ülésben.
Otthon újra sorjáznak a teli pálinkáspoharak, meleg vacsora vár, sört is lehet csapolni, bort is lehet inni, teli gyomorral, elégedetten térünk nyugovóra.

Második túranapunkon két folyó forrását fogjuk felkeresni, mégpedig az Olt és a Maros eredetét a Gyergyói-havasokban. Néhányan otthon maradnak, a tegnapi eső mély nyomait viselve lelkükben, rápihennek a holnapi napra.
A reggeli rutinszerűen bonyolódik, most sem eszünk kevesebbet, mint előző nap, de többet sem, csupán azért, mert nem fér belénk.
Logisztikáznunk kell a kocsikkal, hogy a kiindulási ponthoz érjünk, majd a célban várjanak bennünket a buszok, így igénybe vesszük Levente apukáját, kedves felszolgálólányunkat, és a „kecske” nevű zöld terepjáró mellé még egy kocsit.
A Kovács Péter nevű fennsíkon raknak ki bennünket, ahol Levente elmondja, hogy ez a hely vízválasztó része a Gyergyói-havasoknak, ugyanis az itt lehullott csapadék, ha tőlünk jobbra esik, akkor az Olt forrását táplálja, ha balra hull le, akkor a Maros forrását gyarapítja.
Az alábbi legenda e két folyóhoz kapcsolódik:

A Balánbánya fölött élő Tarkő nevű tündérnek volt két szép lánya, az egyiket Marosnak a másikat Oltnak hívták. A két lány örökösen vitatkozott, ezzel is növelve édesanyjuk bánatát. Tarkő férje után epekedett, akit a tündérkirály a Fekete-tenger partjához űzött. A két lány egyszer felajánlotta édesanyjuknak, hogy megkeresik édesapjukat. A tündér folyóvá változtatta őket, s szigorúan meghagyta nekik, hogy mindig együtt haladjanak. A civakodó testvérek azonban megint nem tudtak megegyezni, és külön utakon indultak el. Maros szép csendesen átfolydogált a mezőkön, réteken, míg a Dunába nem ért. Olt átvágtatott a hegyeken, de mire a Vöröstoronyi-szoroshoz ért, igencsak elfáradt. A végkimerülés határán egyszer csak meghallotta testvére, Maros hangját. Boldogan ölelkeztek össze a Duna habjaival. Ahol a Duna beömlik a Fekete-tengerbe, meglátták édesapjukat, de mire megszólították volna, örökre elnyelték őket a tenger hullámai.

Rövid emelkedő után hamarosan az Olt forrásánál találjuk magunkat. Természetesen mindenki megtölti kulacsát. Itt megtudjuk, az Olt az egyedüli folyó, amely teljes egészében átszeli a Kárpátokat.
Rövid pihenő után emelkedő következik, de nem jutunk messzire, mert vörösáfonya bokrok állják el utat. Nem kis küzdelem árán átverekedjük magunkat e földi csemegén, de a folyton felbukkanó gombák hada ismét erősen lassítja az előre jutást. A sok esőnek köszönhetően remek a gombatermés, ez meg is látszik sebességünkön. Ernyő méretű vargányák sorakoznak a földön, egyes gombákért már nem is hajolnak le túratársaim. Legnagyobb sláger a rókagomba, jellegzetes sárga színe már messziről virít.
Gyönyörű utakon haladunk, lélegzetelállító panorámában gyönyörködhetünk úton, útfélen.
Néha vadmálnás mellett haladunk el, melyen jól láthatók a medvecsapás nyomai.
Apropó medve!
Tapasztalataim szerint nincs olyan lakos Erdélyben - a városokat is beleértve - akinek ne lenne medvekalandja. Bár jómagam csak négy alkalommal jártam Erdélyben, de már nekem is van medvekalandom! Pár évvel ezelőtt tartalmas hetet töltöttem egy faházban a Hargitán, az Ezer székely leány találkozón vettem részt (nem mint székely leány!).  Brassó környékén is kalandoztunk, a Transzfogarasi úton hajtottunk fel kocsival az első alagútig. Visszafelé megpillantottunk egy medvét, amint az úton, a szalagkorlát mellett cammogott. Megálltunk, hogy lefényképezzük. A medve közelsége sajnos nem tette lehetővé, hogy kiszálljak a kocsiból és elővegyem a kamerát, így csak néhány homályos kép bizonyítja, hogy élő medvét láttunk!
Persze az évek során ez a találkozás baráti társaságban erősen kiszínesedik, már ott tartunk lassan, hogy meg is simogattam az öreg bundást.
De térjünk vissza a jelenbe. A medvenyomok jól kivehetők voltak a málnásban, ahol mi is szorgalmasan szemezgettünk. Egyik pihenőnk alkalmával leleményes sporttársunk elővett egy üveg Transzilvánikumot, (ez a helyi Unikum) amiből mindenki jókat kortyolt.
Talán ennek hatására, a néha sáros földúton medvenyomokat véltünk felismerni.
Túravezetőnk, egyben medveszakértőnk, fejszéjét válláról levéve, hangos kurjantásokkal, és az odvas fák kopogtatásával tartotta távol tőlünk a mackókat.
Itt kell megjegyeznem, hogy a székely ember nem indul el fejsze nélkül a hegyekbe. Több funkciót is betölt eme fegyverzet, hosszú nyele végett lehet botozni vele meredek helyeken, de pihenőkön rá is lehet támaszkodni, így tehermentesítheti magát az ember. Fát kopogtatni, utat vágni kiváló szerszám, és ha medvetámadás érne bennünket, el is lehet dobni, hogy gyorsabban tudjunk futni! 
Kis kapaszkodás után értünk fel a Fekete-rez nevű, 1538 méteren lévő magaslathoz, ahonnét leereszkedtünk a Maros forrásához. A kis esőbeálló mellett lévő padokon az eddig szedett gombákat pucolgatják gombászaink, és eme helyen vezetjük be az „elnöki pihenő” fogalmát, amit következő közgyűlésen alapszabályunkba foglalunk. 

Marosfőre leereszkedésünk előtt ismét pihenőt tartunk, belátjuk a környező hegyeket, a holnap és holnaputáni túránk útvonalát is áttekinthetjük a távolban. Ezen a helyen mindannyian elcsendesedünk kicsit, és átjár bennünket az a bizonyos megmagyarázhatatlan lelki békesség. Marosfőre érve kicsit elered az eső, azonban a csapat elégedettségét ez már nem befolyásolja.
Az esti vacsoráról már nem tudok újat mondani, egy biztos, hogy éhen és szomjan nem maradt senki sem.

Reggel kis izgalommal ébredünk, hisz a megbeszéltek szerint két napos túrára indulunk, az Egyeskő menedékházban töltjük az éjszakát. A bőséges és ízletes reggeli rántottában megtaláljuk az előző nap szedett gombák fűszeres ízvilágát.  
Reggeli után ismét logisztikai feladatokat hajtunk végre, a járműveket megfelelő helyre szállítjuk, ahol két napig várakoznak ránk.
A Balánbánya feletti hegyoldalból indulunk, olyan magasról, ahova még fel lehet hajtani a „kecskével”. Vacsoránk nyersanyagát – ami bográcsban készült székelygulyás lesz – már szétosztottuk, ki a pityókát, ki a zsírt viszi, de legnagyobb része persze túravezetőnknek húzza a vállát. A hátizsák súlyát még megsaccolni sem tudjuk, de megemelve bőven 20 kg fölé taksálom.
Levente szóhasználatával élve, ez az út oly meredek, hogy ha az ember nem vigyáz, a saját orrlikába lép. Szerencsére hamar felérünk egy fennsíkra, ahonnan pazar körpanoráma tárul elénk. Ugyanakkor kissé megrettenünk, mikor túravezetőnk megmutatja, hova is kell még ma eljutni. Harsányzöld dombokon, fenyvesekkel övezett úton jutunk egyre magasabbra. Hatalmas legelésző birkanyáj mellett haladunk el, néha rövid pihenőket tartunk, lassan fogynak a kilométerek. Az idő remek, nincs túl meleg, de így is izzadunk rendületlenül.
Úgy délidő után megállunk egy csodás panorámát ígérő helyen, és elrendeljük az elnöki pihenőt.

Elnöki pihenő

Mindenki szélárnyékos helyet keres, ahol elnyújtózhat, ehet, ihat, a hátizsákból előkerülnek az esőköpenyek, melyre ledőlve szende szendergés következik.
Kiváló relaxációs lehetőség ez! Úgy egy bő óra múlva kipihenten indulunk tovább.
A hegygerincen haladunk végig, amelyről páratlan kilátásban gyönyörködhetünk, és így érjük el az 1707 m magas Ecsém tetőt.
Innét már jól látható a monumentális kőkatedrális, az Egyes-kő.
A tövében épült menedékház – ahol szállásunk lesz – fontos turisztikai csomópont.
Mire odaérünk, mindenki kitikkad, így megrohamozzuk a szálláson lévő italkimérést, és rövidesen mindenki kezében műanyag sörösflakonokkal sétál.
Az Egyes-kő karnyújtásnyira hívogat bennünket.
Kisebb csoportokban indulunk meghódítani azt, ami alulról nézve lehetetlennek tűnik.
Többen már jártak fent a csúcson, elmondásuk szerint nem is olyan vészes a feljutás.
És valóban, a rejtett ösvény feltárul, ahogy a hegy közelébe érünk. Egymás után kapaszkodva jutunk fel a kis vaskereszthez, melyről pazar kilátás nyílik a Csíki-medencére.
Sík Sándor verse minden képnél szebben mutatja be e fenséges helyet.

A Hagymás üzen az Öcsémnek,
Az Öcsém felel a Hagymásnak.
Mit üzenhetnek egymásnak?

Közepettük a négyágú
Kőkoronával ékes fő:
Egyedül áll az Egyeskő.

A Hagymást utak ölelik,
Az Öcsémhez ösvényke fut.
Az Egyeskőre nincsen út.

A Hagymás Gyergyóra könyököl,
Az Öcsém Csíkországba néz.
Az Egyeskő csak az égbe föl.

A Hagymás szénáért könyörög,
Az Öcsém az emberekért.
Az Egyeskő semmit se kér.

A Hagymás könyörög: Légy velem!
Az Öcsém bíztat: Kegyelem.
Az Egyeskő semmit se mond:
Feje körül az Úr lelke borong.

                            1942 augusztus

Visszaérve a menedékházhoz elhatározzuk, hogy meglátogatjuk a szomszédos Vigyázó-követ, valamint az Ördögmalmot.
Előbbiről felnézhetünk az Ecsém-tetőre, utóbbiról pedig ide kattintva találhatjuk a legendáját.
Visszatérve szállásunkra Levente bográcsában már javában készül a vacsora, mi pedig nyálcsorgatva álljuk körül. Míg utolsókat rottyan az étek, mi elfoglaljuk fekhelyeinket fent a tetőtérben.
A hely puritán, de mi már hozzászoktunk az ilyen lágerszállásokhoz.
Miután mindenki elfoglalja ágyát, hálózsákját kiteríti, addigra elkészül a vacsora.
Hatalmas sikere van a gulyásnak, három arra járó holland fiatalt is megkínálunk belőle, gyanítom, nem ettek még ilyen jót életükben.
Vacsora után aztán előkerül a pálinka is, torok nem marad szárazon, nótás kedvünk kerekedik, aminek bőszen hangot is adunk.

Reggel napsütésre ébredünk, kicsit hűvös az idő, de ezen nem kell csodálkozni,
hiszen 1504 m-en vagyunk.
Már vár bennünket a reggeli, az előző napon vásárolt sajt, orda, tej, és Levente feneketlen zsákjából előkerül a szalonna, kenyér és az isteni szilvalekvár.
Ragyogó napsütésben ereszkedünk le a menedékház alatt található forráshoz, ahol teletöltjük kulacsainkat.
Nem messze a forrástól egy esztena bújik meg, ahonnét a reggeli egy része származott.
Itt feltankolunk sajtból, ordából, amit majd hazahozunk Magyarországra, ha addig el nem fogy.
Útnak indulva, újabb emelkedők állják utunkat, de mi töretlenül haladunk előre, igaz verejtékezik mindenki. Néha egy-egy árnyasabb helyen meg-meg állunk egy rövid pihenőre, eszmecserére, egy korty vízre.
Néha hátra pillantva búcsút intünk az Egyes-kőnek, arra gondolva, járunk-e még erre valaha.
A Csíki-medencére folyamatos a panoráma, néhány oromnál pihenünk kicsit és gyönyörködünk.
Végre elérjük azt a pontot, ahol túravezetőnk bejelenti, hogy innét már csak lefelé tart az út.
Lakatlan esztenák mellett vezet el az ösvény, állítólag itt pár éve még lakott egy család, de mára az ő házuk is üresen áll, a területet valaki felvásárolta, a rogyadozó házak mellett düledező karámok sorakoznak.
Az erdőszélen Levente elrendeli végre az elnöki pihenőt, a társaság szétszóródik, keresve a legjobb helyet.
Harapunk is valamit a hátizsákból, aztán elnyúlunk, és ki-ki elszenderedik.
A pihenő után tovább haladunk, egyre lejjebb jutunk a hegyről, ismét erdős területen járunk. Levente néha hej-hő felkiáltásokat hallat, fejszéjével kopogtatja a fákat, és arra kér bennünket, próbáljon meg a csapat egyben maradni, ne maradjon le senki.
Nos, mondom magamban, elértük a medvék birodalmát.
Ennek bizonyságaként medvetalp nyomait fedezzük fel a sáros horhosban, mi több, látunk olyat is, ahol medve bocsával együtt hagyott nyomot.
Túravezetőnk megmutatja a medveürüléket is az úton, ami fölött mindannyian megállunk és tisztelettel szemrevételezzük. Ezek után már minden ürüléket medveproduktumnak vélek,
és a túra végére Levente jóvoltából „medveszar-szakértő”-nek érzem magam.
A völgybe leérve utoljára visszatekintünk az Ecsém-tetőre, a Nagy-Hagymás vonulatára, és fáradtan ugyan, de gyönyörű élményekkel gazdagodva utazunk haza szállásunkra.

A következő napon pihenőt kap a társaság, mindenki oda mehet, ahova akar.
Néhányan Csíkszeredára megyünk, megnézzük a belvárost, majd a kegytemplomot, onnan felgyalogolunk a csíksomlyói nyeregbe, ahol az augusztus 20-i rendezvény előkészületeit találjuk, visszafelé veszünk egy frissensült, hatalmas pityókás kenyeret, majd visszajövünk szálláshelyünkre, ahol úri lakomát csapunk.

A délután is ígér meglepetéseket, hiszen megbeszéltük, hogy segítünk a gazdának szénabálákat betakarítani a kaszálóról.
Jó mókának látszik ez a munka, így a szekérbe két lovat befogva elindulunk a rétre, ahol
már javában búg a bálázógép, kis kockabálákat potyogtatva maga után.
Mi ezeket a bálákat először nagy kupacokba rakjuk, majd a lovaskocsira adogatjuk fel, ahol Levente szép magas rakatot készít belőlük.
Amikor a lovasszekér megtelik, páran felülnek a bálák tetejére, és visszakocsikáznak a szállásra, ahol felrakják a szénabálákat az istálló padlására. A csapat vidáman, a jól végzett munka elégedettségével tér vissza a szállásra, ahol az étkező előtt zeneszó, dínom-dánom fogad bennünket.
Estére meglepetés bulit szervezett házigazdánk!
A vacsora alatt egy tangóharmonikás, egy hegedűs, és általam még sosem látott és hallott ütőgordonon játszó nénike húzza a talpalávalót.
A hangulat fergeteges, a szűk hely ellenére többen táncra perdülnek és ropják fáradhatatlanul. A vacsora után hangos nótaszóval kísért poharazgatás folyik, arcok pirulnak, szemek homályosulnak.
A vigadalomnak sajnos tíz órakor véget kell vetnünk, mert másnap kemény túra áll előttünk. Először el kell utaznunk Gyimesközéplokra, hogy onnan a néhai 32-es határvadászok útján eljussunk Csíkszentdomokosra.

Így aztán reggel korán indulunk vonattal a Gyimesekbe, a történelmi Magyarország egyik legszebb hegyi vasúti pályáján. A vonat teljesen tömve van, egy csoport áfonyás kosarakkal és áfonyafésűvel felszerelkezve ugrik le az egyik megállóban.
A gyimesközéploki állomáson mi is leszállunk, majd rövid vásárlás után elindulunk egy rettenetes meredeken a gyimesi gerincre. Túravezetőnk „siettetőnek” hívja ezt a szakaszt. A csoport nagyon szétszóródik, mindenki úgy jut előre, ahogy tud.
A gerincre érve többen elfekszünk az illatos fűben, és várjuk a többieket.
Miután mindenki felér és pihen kicsit, elindulunk a gerincen, ahol többen szénát gyűjtenek.
Házigazdánk elmondása szerint idén még nem tudtak kaszálni, annyi volt az eső, így ez az első kaszálás (ne feledjük, augusztust írunk!). Az út kellemesen lankás, az idő szép, látnivaló van bőven. Első nagyobb pihenőnk előtt egy esztenán haladunk keresztül. Medvetámadásra utaló jeleket fedezünk fel egy gerendaház ajtaján. Az ajtóba belülről hatalmas szögeket vertek be úgy, hogy azok tüskeként állnak ki a fából, így a látogató bundásnak talán elmegy a kedve a bejutástól.

Itt nem messze forrást is találunk, ahol felfrissíthetjük italkészleteinket.
Az esztenát a tehenekkel együtt elhagyva tovább folytatjuk utunkat.
Rövid időn belül egy völgybe érünk, ahol a csapat kettéválik, egyik fele a gerincre kapaszkodik fel, a másik a völgyben halad előre. Jómagam a völgyben haladok a többiekkel, mikor az út egy békésen legelő birkanyáj mellett vezet el. Az esztena egy bádogbódéban testesül meg, ahol a pásztorok szállása van, egyik épp az ajtóban áll és messziről néz bennünket, majd kis idő múlva eltűnik a bódéban. Libasorban haladunk előre, a távolból kutyaugatás hallatszik, majd egyre közelebb halljuk és látjuk a pásztorkutyákat, ahogy rohannak felénk mindenhonnan. Körbefognak bennünket, lépni sem tudunk. Csaholnak, ugatnak, ínyüket felhúzva hörögnek, mi pedig megdöbbenve állunk, nem éltünk még át ilyen támadást. Túravezetőnk is csak áll, és békésen várja, hogy visszaparancsolják a borjúnagyságú ebeket, de senkit nem látni a távolban lévő bádogbódénál.
Így aztán a helyzet egyre fokozódik. A kutyák egyre közelebb kerülnek hozzánk, némelyik már felénk kapdos, Levente hol itt, hol ott terem, és próbálja távoltartani a feldühödött ebeket.
Ledöbbenve áll az egész csapat, szorosan egymás mellett, csak így van esélyünk, hogy túléljük ezt a kalandot. Mivel segítséget nem kapunk sehonnan, így lassan araszolva elindulunk, tömör egységet alkotva. A kutyák követnek bennünket, de mi megyünk előre, és egy idő után a pásztorkutyák lemaradnak, hisz ők a nyájat védik, erre vannak kiképezve. Mi pedig végre megszabadulva a szorult helyzetből, fellélegezhetünk.
Azokkal, akik a gerincen haladnak, párszáz méter múlva találkozunk. Nekik szerencséjük volt, mire a gerincre felértek, az őrkutyák már lerohantak a völgybe hozzánk, így szerencsésen megúszták a pásztorkutyák támadását.
Túravezetőnk szerint a pásztorkutyáknak az a feladata, hogy védjék meg a nyájat, akár a saját életük árán is. Ha folyton rájuk szólnak, hogy engedjék el az idegeneket, akkor ezt megszokhatják, talán ezzel magyarázható, hogy a pásztorok nem segítettek.  
A további út már békés környéken vezet tovább, az izgalmak lecsillapodnak, újra a tájra figyelünk.
Pihenőnket a Kondra-keresztnél töltjük, elheveredünk a kereszt körül, és élvezzük a tájat.
Innét rátérünk a 32-es határvadászok útjára. Levente beavat bennünket, miszerint ezen az úton vonult vissza az a 32-es határvadász-zászlóalj, akinek a feladata volt a Gyimesi-szoros védelme a II. Világháborúban. Akit érdekel a történet, olvassa el Sebő Ödön, Halálraítélt zászlóalj című könyvét. (Magam is ajánlom, főleg mindazoknak, akik ott jártak!)

 
A lefelé vezető út már fenyvesekkel ölelt horhosokban vezet, lassan ereszkedünk Csíkszentdomokos felé. A település határában mindenhol takarítják be a szénát, lovaskocsik, traktorok kerülgetnek bennünket. Az általuk felvert por a torkunkra tapad, innivalónk már régen elfogyott, csak a kocsmában reménykedhetünk. A házakhoz beérve egy patakon gázolunk át, kőről kőre lépkedve érjük el az utcát. Elgondolkodom, mi lehet akkor, ha magasabb a vízállás. Talán akkor másfelé járnak a szekerek, traktorok?
E szép és izgalmas nap után a csoport még segít Leventének a széna betakarításában, aztán elköltjük utolsó vacsoránkat.

Reggel korán kelünk, este már becsomagoltunk, reggelizünk. A búcsúzás nehéz Leventétől és kedves feleségétől, hiszen otthon voltunk náluk, megízlelhettük ételeiket, megtapasztalhattuk mindennapjaikat, bár csak egy hétre, de kicsit mi is a varázslatos erdélyi táj és élet részévé válhattunk. Hiszen Tamási Áronnal szólva, azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. 

 President

UI: Ha valakit érdekelnek az egy hét képei, az keresse fel az alábbi helyet: http://gocsejsport.hu/keptar/category/115-2018-erdely 

Aki pedig kedvet kapott, hogy megismerhesse ezt a varázslatos világot, az kattintson ide:

https://www.szekelyszallas.hu/szallas/zsigmond-malom-fogado-1773/adatlap