Marokkó királyvárosai és oázisai

Így hívták azt az utazást, melyre ez év tavaszán jelentkeztünk párommal, és egy baráti házaspárral. A választott utazási irodánál – mellyel én már 8. alkalommal utaztam – egy körutazásra fizettünk be, mely május 19-27. között Casablancától Marrakeshig tartott. Ennek során érintettük a legjelentősebb városokat és a Szaharát, valamint átkeltünk a Magas Atlaszon is. Az út kalandosnak ígérkezett, hiszen szerepelt benne egy sivatagi utazás teveháton, majd beduin sátorban  történő éjszakázás a Szaharában.

Marokkó Afrika északnyugati felén fekvő tengerparti ország, melynek területe 446.550 négyzetkilométer. Annyit illik még tudni róla, hogy alkotmányos monarchia, (királyság) és 35 milliós lakossággal rendelkezik.  A népességnövekedés itt is rohamos mértékű, hiszen 1950-ben még csak 9 millió lakosa volt. Úthálózata meglepően jó minőségű, amit mi is tapasztaltunk utunk során.  Marokkó egy olyan afrikai ország, ahol szinte semmi nem utal arra, hogy Afrikában vagyunk.  1956-ig francia fennhatóság alatt állt, ma lakosságának túlnyomó része arab muszlim, ennek legnagyobb részét berberek és arabok alkotják. Népsűrűsége rendkívül egyenlőtlen, a lakosság zöme az ország északi és északnyugati részén, valamint a tengerparton él. A Szaharában a népesség mindössze 10 %-a található. Az ország a kultúrák, vallások, nyelvek és ősi hagyományok érdekes keveréke.

Utazásunk  autóbusszal kezdődött, miután Frankfurtban történt átszállással nem sokkal éjfél után megérkeztünk a casablancai repülőtérre, a Lufthansa gépével.  A szállodában eltöltött rövid éjszaka után másnap a város egyik legismertebb látnivalóját kerestük fel, a II. Hasszán Nagymecsetet, mely a turisták számára is nyitva áll. Az Atlanti óceán partján álló 1993-ban elkészült mecset Afrika legnagyobb muszlim temploma. 35 ezer kézműves 7 éven át építette, melynek eredményeként belül fantasztikusan szép díszítésekkel és csodálatos mennyezettel kápráztatja el a látogatókat. Kettőszáz méteres tornyából éjszaka lézersugár mutat Mekka irányába. Bármennyire is szép volt a mecset, azért számomra nem tudta túlszárnyalni szépségében a fehér márványból épült Abu Dhabi nagymecsetet.

A mecsetből kijőve megnéztünk egy helyi múzeumot, mely az iszlám építészet stílusjegyeit és a mecset építésének történetét mutatta be. Ezután egy hangulatos sétát tettünk a casablancai tengerparton, ahol kávézók és éttermek váltogatják egymást, és homokos strand is található. A városban járva nem mulaszthatjuk el legalább kívülről megnézni a világhírű filmből ismert Rick kávézóját. A tengerparti kikötővárosból az ország fővárosába, Rabatba utaztunk, mely az ország négy királyvárosának egyike, és a jelenlegi kormány székhelye. A fővárosban helyi idegenvezetőnk tolmácsolásában megnéztük V. Mohammad mauzóleumát, melyet látványos gyalogos és lovas díszőrség őriz. Ezután következett Marokkó egyik legjellegzetesebb épületegyüttese, az Qudaias  kashba, mely nem más, mint egy hatalmas agyagerőd, olyan magas fallal körülvett városrész, melyen belül kanyargós utcácskák, apró terek és az óceánra tekintő teraszok találhatók. Marokkóban az ilyen szűk sikátorokból álló ősi városrészt medinának nevezik, amelyben helyi vezető nélkül bizony alaposan eltévedne az utazó. A városban történt barangolásunkat megkoronázta az a séta, mely a kashbában kékre festett házak és utcák között vezetett a tengerpartig, ahonnét egy teraszról szép kilátás nyílt az öbölre. Itt láttuk a régi stílusban épült házakon a rézből készült kapudíszeket, mely Mohamed próféta lányának, Fatimának a kezét ábrázolja, és egyben kopogtatóként szolgál a bejárati ajtón.

Egy kellemes környezetben eltöltött vendéglői ebéd után Fezbe utaztunk, mely Marokkó legrégebben alapított királyvárosa, 1912-ig a királyság fővárosa volt. Ma lakóinak száma meghaladja az egymilliót, óvárosa a Világörökség részét képezi. A Fezben kényelmes szállodában eltöltött éjszaka után városnézés keretében ismerkedtünk meg a királyváros nevezetességeivel.  Először egy kilátópontot kerestünk fel, ahonnan csodálatos rálátás nyílt az óvárosra. Ezután megnéztünk egy olyan temetőt, amelyben főként izraelita halottak nyugszanak, és ahogy helyi vezetőnk elmondta, évszázadokig békében éltek itt egymás mellett zsidók, keresztények és muszlimok, akik más vallású polgárokban is csak az embert látták. A belső óvárosban hosszú sétát tettünk, mely szinte város a városon belül, itt mindenütt üzletek, átjárók, kávézók, kis boltok és éttermek vannak. A híres óváros (Fes el Bali) a Világörökség része és a világ legnagyobb középkori óvárosaként tartják nyilván. Az áruszállítás a sikátorokban öszvérekkel és szamarakkal történik, és a hajcsárok is évekig tanulják a különböző sikátorok, átjárók és üzletek elhelyezkedését, ami nem is csoda, hiszen itt egy viszonylag szűk területen kb. 9.400 kis utca található. A medinán belül meglátogattunk egy bőrcserző műhelyt, ahol az alapanyagtól a kész termékig követhettük nyomon a gyártást. Végül egy nagy üzletben kötöttünk ki, ahol vásárlásra buzdítottak bennünket.  De a legszórakoztatóbb a helyi bolt tulajdonosa volt, aki szemmel láthatólag kedély-javító (úgy is mondhatnánk tudatmódosító) szer hatása alatt tartott nekünk tájékoztatót. Már alig vártuk, hogy kiszabadulhassunk a bőrüzletből. Igazi különlegesség volt viszont számunkra a vallási oktatóközpont, a medresz és az egyetem megtekintése, melynek során megtudtuk, hogy a 9. század közepén itt alapították a világ legrégibb egyetemét. Az óvárosban még órákig barangolhattunk volna a különböző látnivalók között, de folytatni kellett utunkat a híres Kék Kapuhoz, mely a medina egyik bejárata.

 Másnapi utunk az Atlasz hegység felé folytatódott, melynek során Fezből egészen a sivatagig utaztunk. Közben beiktattak számunkra egy meglepetést, mikor programon kívül megálltunk Meknesz királyvárosban, ahol a piactér hamisítatlan keleti hangulatot árasztott. Itt is szembesültünk az utcai étkezdék bőséges kínálatával, amikor hívó emberek invitáltak és kínáltak bennünket, amit azzal hárítottam el, hogy a Napra mutatva jeleztem, hogy még nem nyugodott le, és mivel éppen ramadán ideje volt, megértéssel bólogattak, hogy én is követni akarom a muszlim előírást: napnyugta előtt nem eszem. Egyébként valamennyi szállodában tapasztaltuk, hogy a vacsorát később szolgálták fel a ramadán miatt, mert először a személyzet étkezett az egész napos böjtölés után, ami ugye érthető.

 Tovább folytatva utunkat egy hosszú buszozás következett át az Atlasz hegységen, melynek során megálltunk egy cédruserdőben, ahol az út mellett berber makákókat láthattunk, ami alkalmat adott a fényképezésre, és ennivalót is elfogadtak az állatok a turistáktól. Másik megállónk Azrou kisvárosa volt az Atlasz lábánál, mely a gyarmati időkben a franciák kedvelt üdülőhelye volt, és alpesi jellegű épületei vannak. A várost cédruserdők veszik körül, mely a majmok kedvelt tanyája. Az Atlaszon történt átkelés után érkeztünk a sivatag széléhez, az Erg Chebbi homokdűnéihez, mely a Szahara kezdete. Itt kezdődött utunk számomra legérdekesebb része, melynek során elköszöntünk autóbuszunktól, és dzsipekbe szálltunk, melyekkel egészen a homokdűnékig hajtottunk. Rövid pihenő és teázás után egy 29 tevéből álló karavánhoz érkeztünk, és némi segítséggel nyeregbe pattantunk. A tevékkel 8-10-es csoportokban közel egy órán át tevegeltünk a sivatag belseje felé, a lenyugvó Nap fényében. A látvány csodálatosan szép volt a vörös homokdűnék között, de a tevenyereg nem volt túl kényelmes. A tevegelés a lovaglásnál összehasonlíthatatlanul kényelmetlenebb. 

Némelyik útitársunk - köztük párom is - alig várta már, hogy leszállhasson végre az amúgy szelíd tevéről.  Ezért Ő már visszafele a gyaloglást választotta. Végül megérkeztünk a kijelölt táborhelyre, ahol félkör alakban 4 személyes beduin sátrak voltak felállítva kényelmes matraccal és ágyneművel. Ilyen sátorban töltöttük a baráti házaspárral az éjszakát. Az est fénypontja a tábortűz fényénél elfogyasztott ízletes vacsora, majd az azt követő autentikus hangszereken, főleg dobokon előadott zene volt, mely alatt egyesek táncra is perdültek. A csendes és nem túl hideg éjszaka után még sötétben felkeltünk, és lábbeli nélkül, zokniban felmásztunk az egyik magasabb dűne tetejére, ahonnan megcsodálhattuk az utolérhetetlen hangulatú sivatagi napfelkeltét. Ez a színek csodálatos változásával felejthetetlen élményt és kitűnő fotótémát szolgáltatott. Számomra kicsit hasonlított a Namíb-sivatag narancsvörös dűnéinél 10 évvel korábban megtapasztalt napkeltéhez, melyet éppen a születésnapomon éltünk át párommal. Napkelte után felnyergelték tevéinket, és a dűnék között visszatevegeltünk egy, a sivatag szélén álló szállodához, ahol zuhanyozás után elfogyaszthattuk a jól megérdemelt reggelinket. Visszautunk során a terepjárókkal még megálltunk egy helyen, ahol közkívánatra előttünk megfejtek egy tevekancát, és lehetőségünk nyílt a frissen fejt még meleg tevetej megkóstolására. Hát mit mondjak, Piroskával nem mertük bevállalni.  

Utunk folytatásaként autóbuszunkkal haladtunk tovább az egyik legnagyobb marokkói datolyapálma erdő felé, és ennek során érintettünk egy sivatagi oázis-rendszert, amely évszázadokon át az egyik legfontosabb kereskedelmi központ volt, és a Szahara kapuja. Aranyat, fűszereket és rabszolgákat adtak-vettek itt a korabeli kereskedők. Az oázisok közötti utazásunk Tinerhir városban ért véget, ahol hangulatos, kashba-stílusú szállodában nyertünk elhelyezést. Itt nyílott lehetőség a korábbi érkezés miatt először, hogy kipróbáljuk a szálloda úszómedencéjét, amit a bátrabbak meg is tettek, köztük én is. De bárcsak ne tettem volna! Elkövettem azt a hibát, hogy a medence széléről egyszerűen beleugrottam a vízbe, mely jéghideg volt. Ha már benne voltam, úszkáltam egyet, és utána a forró zuhany alatt próbáltam felmelegedni, ami csak nehezen sikerült. A városban másnap megnéztünk egy szőnyegüzletet, ahol a vastagabb pénztárcájú útitársaink vásároltak a gazdag, de nívósnak nem nevezhető kínálatból. Ezután utunkat folytatva a datolyavásárlás sem maradhatott el a helyi piacon, mert az itteni friss datolya nem vetekedhet az otthoni aszalttal. Összehasonlíthatatlanul finomabb. Korábbi útjaim során több helyről hoztam már tőröket emléktárgyként, ezt most sem hagytam ki, és némi alkudozás után egy utcai árustól kedvemre való görbe tőrt vásároltam.

Utunk során az időjárás végig kellemes volt, még nem volt forróság, de nyári ruhában lehetett túrázgatni, melyre az út következő állomásán került sor. A városban töltött éjszaka után a pálmaligetek között egy helyi vezetővel gyalogoltunk végig egy patakvölgyön, melyet datolyapálmák és termőföldek szegélyeztek. Helyi vezetőnk, akit Alinak hívtak, csodálatos kék burnuszban pompázott, és kedves humorral adta elő mondandóját, melyet idegenvezetőnk fordított. Az utat közös fényképezkedések szakították meg, ahol Ali hangos kacagással és a „tazsin-kuszkusz” kiáltással nyugtázta a képet. Ezt a két szót gyakran ismételgette, tán ezzel is fel akarta hívni figyelmünket a marokkóiak két nemzeti eledelére, melyet mi is megkóstoltunk a helyi étteremben. A tagine (kiejtve tazsin) cserépedényben felszolgált egytálétel, mely húsból készül, ez lehet bárány, teve vagy csirke is, de a sertéshús - mohamedán országról lévén szó - ismeretlen errefelé.

Szép napsütéses időben ballagtunk végig a zöldellő oázison, mely a vizet a környező hegyekből eredő patakból nyeri mesterségesen kiépített csatornák útján. Útközben többször láttunk helyi lakosokat, akik a földeken dolgoztak, és teherszállításra szamarakat használnak. Egyik parcellán sarlószerű eszközzel dolgozó asszonyokkal találkoztunk, akiket Ali megkért, hogy hölgy útitársainkat öltöztessék be a csipkefüggönyhöz hasonlító helyi ruhába. A séta során átkeltünk egy patakon, és végül egy szurdok bejáratához érkeztünk, ahol már várt ránk autóbuszunk. Ezzel behajtottunk a Todra szurdok belsejébe, amely legszűkebb részén alig 10 méter széles, és 300 méter magas vörös mészkő falak határolják. Kicsit talán a Békás-szoroshoz tudnám hasonlítani, annál is inkább, mert ez is tele volt árusokkal.

Marokkói körutazásunk folytatása az Atlasz hegység hágóján át vezetett, mely 2800 m magasan fekszik, és kis hegyi falvak között érhető el. A Dades völgynek nevezett hegyvidék látványos kanyonjaival és szerpentinjeivel valóban nagyon emlékezetes része volt utunknak. Láttunk útközben számos agyagerődöt, vagyis kashbát, mely a hagyományos marokkói építészet gyöngyszeme. Nem véletlen, hogy ezt az utat a kashbák útjának nevezik. Érdekes látvány volt még egy közbenső megállóban egy föld alatti vízelvezető csatorna belülről történő megtekintése, mellyel a régi időkben a vizet vezették a hegységből a százazföld belsejébe. Utunk következő állomása Ouarzazate nevű település, mely egykor francia helyőrség volt, és ma egy hangulatos kisváros, mely a marokkói filmstúdiók központja. Másnap elutaztunk egy olyan helyre, mely az Észak-Afrika-i berberek agyagerődje, és számos híres film (pl. a Nílus gyöngye, a Múmia, a Gladiátor) díszletéül is szolgált. A város az UNESCO világörökségi listáján is szerepel. Bejártuk az agyagváros sikátorait, és felkapaszkodtunk egy magaslatra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. Ebéd után még megnéztünk egy újabb kashbát, majd az Atlasz hegységen át továbbhaladva rövid pihenőt tartottunk a 2260 méter magas Tichka hágón.  Így érkeztünk el utunk utolsó állomására, Marrakeshbe.  Come to Marrakesh…. talán sokan emlékeznek még a Boney M. együttes ezen híres dallamaira, mely nekünk is eszünkbe jutott. Egyes vélemények szerint a mintegy másfél milliós város a világ egyik legkáprázatosabb települése. Az utcák és terek hangulata valóban semelyik másik városhoz nem hasonlítható. Szállásunk itt egy hagyományos építésű vendégházban, úgynevezett riadban volt, melyet szűk sikátorokon át csak gyalog lehetett megközelíteni. A zárt belső udvarral, közepén csobogó szökőkúttal és tetőterasszal rendelkező házban hangulatos szobák voltak, keleti kényelemmel felszerelve. Este besétáltunk Marrakesh főterére, mely kivilágítva még káprázatosabb. Itt szinte bábeli forgataggal találkoztunk, és lépten-nyomon mutatványosokba, zenészekbe, utcai árusokba és kifőzdékbe botlottunk. Besétáltunk idegenvezetőnkkel (egyedül biztosan eltévedtünk volna) a sok száz üzlet és sikátor útvesztőjébe, melyekben még késő este is nagy a sürgés-forgás. A szűk kis utcácskákat itt szuk-nak nevezik, és szinte minden foglalkozásnak és árusnak megvan a maga utcája, így létezik a kelmefestők, aranyművesek, szőnyegkészítők, fazekasok, stb. szuk-ja is. 

Kirándulásunk teljes utolsó napját ebben a városban töltöttük, mely maradandó élményt jelentett. Helyi idegenvezetővel néztük meg a város legfőbb nevezetességeit. Így többek között a messziről kimagasló Koutoubia mecsetet, melyben éppen szertartás folyt, és csak muzulmánok léphetnek be. Láttuk a szultánok mauzóleumát, ahol márvány szarkofágban az 1500-as években uralkodott Saaida szultán és családja nyugszik. Szintén csodálatos látvány volt a Bahia Badi palota, gazdagon díszített termeivel és belső udvarával. A hátralévő időben a főtéri séta és ebéd után felkerestük a híres Majorelle kertet, mely egy csodás hangulatú botanikus kert és főleg kaktuszairól híres. A kertet Jacques Majorelle francia festő alapította, majd később Yves Saint Laurent francia divattervező tulajdona lett, akinek hamvait halála után itt szórták szét. Még volt időnk estig a fűszerpiac megtekintésére, és a napot a hatalmas főtéren az egyik vendéglő tetőteraszán hangulatos teázással fejeztük be. Este még egy hosszú utazás várt ránk Casablanca repülőteréig, ahonnan a már járt útvonalon érkeztünk haza. Az utazás egyikünk számára sem okozott csalódást, és bár komolyabb túrák nem voltak benne, a királyvárosok és a Szahara minden fáradságot megérő élményeket nyújtott, és látnivalókban nem maradt el a korábban már általunk bejárt országoktól, ezért bátran merem ajánlani bárkinek.

Mesi