A mánfai kocsma

A Középső-Mecseket Mánfán átszelő 66-os út egy merészívű kanyarjának külső peremén igazi oázis várja az ide betérőket. Az utolsó lehetőségünk ez a hely, mielőtt elnyelne minket a melegmányi-vadon. Melinda legutóbb negyven éve tette be a lábát ezen az ajtón, sáros tűsarkúban, T. Peti barátjával (aki orvosi javaslatra manapság már csak kivi-szörpöt iszik), és még néhány inkoordinált mozgású egyetemistával, miután Tubes felöl átvágták a roppant rengeteget. Amint T. Peti a küszöböt átlépve megrántotta tangóharmonikáját – mert véletlenül az is volt nála –, a kocsmáros válaszul azonnal előkapta pult alatt készenlétben tartott hegedűjét, és olyant zenéltek együtt, hogy a helybéli alkoholisták egymás vállán zokogtak a gyönyörűségtől. Izgatottan lépek be Melindával a kocsmába, utánunk tizenöt kiszáradt zalai turistával. Az olajos padló helyett járólap próbálja feledtetni a békebeli, szép időket, és a dohányfüst-mentes levegő sem a régi. De a falak! Azok mindennek tanúi. Két férfi, mint a helyiség bútorzatának elválaszthatatlan része, magányosan üldögél egymás mellett egy asztalnál. Az egyik, a szakállas, valaha egyenes tartású ember, mára már elvesztette érdeklődését a világ iránt. Az ezer ránc között homályló tompa tekintete a belépő hangos jövevényekre sem rebben. Reszkető kezében biztonsága, a fröccsös pohár. Elfelejteni azt, ami volt, és nem elképzelni azt, ami lesz. Mi kell még más? Jó itt. A másik szivacs húz egyet a vállán, valamit motyog, fogytán a fröccse, de úgy dönt, hogy most még nem köt bele saját magába. A kocsmáros szívélyes, számára nem létezik idegen. Az elmesélt történethez nem tud hozzászólni, ő akkor még nem élt. A Göcsej SE már felébredéskor fáradt túrázói lerogynak a közeli székekbe. De a szárazság nagy úr, a legelgyötörtebbeket is a pulthoz tessékeli. Mindenkit meghívok egy italra, a legszomjasabbak töményt kérnek. Én is csak azért iszom sört, mert a proktológusom – aki, ha a kezelés úgy alakul, kórboncnokként is képes folytatni a beavatkozását – egy elbocsátó szép üzenetben eltanácsolt a röviditaltól, pedig tudom róla, hogy engem mindig szívesen lát az asztalán. Bár, csak reggel kilenc óra van, de a második sört azért kérem ki, mert ma még nehéz út áll előttem, zsírúj lúdtalpbetétemben kell átvergődnöm a többiekkel együtt a melegmányi-völgyön keresztül, a Tubesen túl a Misina tetőre, majd tovább a szamárkúti szálláshelyünkhöz. Amint az alkohol dolgozni kezd, Melinda odarugózik a zenegéphez, és megtekinti annak kínálatát, majd felcsillanó szemmel megnyomja az „Elhagytam a bőrkabátom” gombot. A kocsmáros tíz percet kér, amíg felmelegszik a gép, addig is a pulthoz invitál mindenkit. Kérésének nem lehet ellentmondani, így a gépből feltörő első sikoly már kellően felajzott állapotban éri a társaságot. Tudom, hogy Melinda a Kistehéntől a „Feri elvitte a kabátom” című dalra számított, így Bódi Guszti és a Fekete szemek hangja elektromos sokkolóként hat. A kocsmárosra is. Egyet rándul, kettőt pördül, egy asztalt félrerúg, majd nekifutásból fél térdre ereszkedve csúszik be a turisták gyűrűjébe. Ott, mint egy vallomásra készülő Shakespeare hős, hátrafeszülő karokkal homorít, és átható tekintettel felnéz az első turistanőre, aki a fizika törvényeinek engedelmeskedve épp az útjába kerül. Az meg, mint aki varázsgombát evett, már mozog is. Mire Bódi Guszti a „megtalálom a kabátom, összeszedem a családom” fordulathoz érkezik a dalban, már mindenki a mulatós zenére rázza. És a kocsmáros kedvenc száma még csak ezután következik! A „Fekete nadrágot veszek” nótájára kitör az extázis. A turisták úgy emelgetik a talpukat, mintha kigyulladt volna alattuk a padló. Csuhaj! Egyik turistanő a kocsmárostól kölcsönkapott csörgőszoknyát rezegteti önkívületi állapotban a csípőjén, de többen hátizsákkal és túrabotokkal járják a csűrdöngölőt. Égnek a combizmok, reng a kocsma. Ennek a fele sem tréfa. Szükségem lenne még egy italra, de a kocsmáros a placc közepén ropja. Ahogy próbálom feldolgozni az eseményeket, figyelmemet magára vonja a még ülő szakállas férfi. Mint aki kómából ébredt, hirtelen megcsillan szemében az élet. Remegő tenyerekkel fentről lefelé végigsimítja combján a nadrágot, majd vigyázva a derekára, kimért mozdulattal feláll a székéből. Egy kis ideig így marad, aztán nagyon óvatosan megindul előre, kínosan ügyelve hátra-hajlásra hajlamos térdeire. A második lépésnél, mintha rajzszegbe lépne, megbicsaklik, de korrigál. Ahogy Melinda elé ér, meghajolva kezet csókol, bemutatkozik, és felkéri egy táncra. Talpig úriember benyomását kelti az illető, mindössze a talpával lehet valami baj. Tánctanár voltam – mondja felülemelkedett egykedvűséggel, és derékon kapja Melindát. De egy tánctanárnak három nagy ellensége van, az életkor, az alkohol és a gravitáció, így emberünk halmozott hendikeppel lép a porondra, viszont próbálkozása bizakodásra ad okot. Mire a dal a „Fekete nadrágot veszek, világ csavargója leszek” csúcspontban tetőzik, már új táncpartnere van. Az események hatására a másik szivacs is megpróbál felállni, de számára a feladat nagy nehézségekkel járna, így inkább hörpint egyet a vészesen ürülő poharából. A mánfai kocsma negyven év elteltével ismét hozta a formáját, de most már mennünk kell! A jól induló nap ellenére van bennem némi szorongás, hogy a melegmányi-völgyön keresztül képesek leszünk-e átverekedni magunkat a következő kocsmáig. A bemelegedett tánctanár olajozott mozgással kísér ki minket a falu széléig, és bár leginkább a turistanőink alkotta hölgykoszorúval van elfoglalva, mindenkit meghív a lakásába megcsodálni harmonika játékát. Hiába szomjaznak köztünk többen is a kultúrára, Elnökünk, vétójogát megelőlegezve, a házi koncerten történő részvételt nem bocsátja egyesületi szavazásra, így a tagság legszomjasabb demokratái is nagy duzzogva beállnak a sorba, hogy elindulhasson a nagy menetgyakorlat a száraznak ígérkező meleg-mányi ismeretlenbe.

 Mánfa, 2015. október 23.                                                                                  

-magnum-