Teker(g)és a Garda-tónál

2015. június 20-26.

Már a legelején kezdődtek a gondok!Ki, hol, mikor, mivel…? Ezek voltak a fő kérdések. A létszám folyamatosan változott, ezért úgy döntöttünk, hogy a szállásokat mindenki maga intézi, pontosabban kisebb csoportok önszerveződően foglalnak maguknak szállást.Az utazással is problémák adódtak. Az elején megbeszéltük, hogy kisbuszt bérlünk, és utánfutóval szállítjuk a kerékpárokat, így egyszerre 9 fő tud utazni.Szereztünk utánfutót, rá kerékpártartókat, de még busz nem volt, ami húzza.
Aztán jött a varia. Többen személykocsira váltottak, ki tetőcsomagtartón, ki vonóhorogra szerelhető kerékpárszállítón oldotta volna meg a bringák utaztatását.
Az utolsó pillanatban sikerült egy hatfős kisbuszt szereznünk. Eldöntöttük, hogy utánfutót mégsem húzunk, helyette a kisbusz hátuljába pakolt csomagok fölé egy dobogót szerkesztünk, és a szétszedett kerékpárokat oda zsúfoljuk be, becsomagolt állapotban.
Szóval voltak gondok, nem is kicsik, de végül elérkezett az indulás pillanata.
A kerékpárok és a csomagok a helyükre kerültek, és nekiindultunk a messzeségnek.
Az úton említésre méltó esemény nem történt, mindenki haladt a saját tempójában, néha találkoztunk egy-egy pihenő alkalmával, aztán Gardán a szállásunkat is hamar megtaláltuk a GPS-nek köszönhetően. 
Az apartman-házban luxust nélkülöző, de tiszta, rendes szállások voltak, konyhával, hálóval, fürdővel. Mi 5 fős apartmanban laktunk, ketten a konyhában, hárman pedig a hálóban aludtunk.
A nap hátralévő részét kipakolással, a kerékpárok összeszerelésével töltöttük. 
Miután mindenki elhelyezkedett, a másnapi program megbeszélése következett, borozgatás mellett.

Első túranapunkon a szomszédos Arco volt a cél.
A reggeli verőfényben lassan gyülekezett csapatunk. Kisebb igazítások még voltak néhány kerékpáron, de hamar indulásra készen állt mindenki. 
Vidáman tekertünk a jól kiépített, pirossal felfestett kerékpárutakon. 
Arcoig szinte meg sem álltunk, csak kisebb, pár perces szünetekre szálltunk le a nyeregből. Az arcoi vár szemben, a hegy ormán tündökölt, rögtön el is határoztuk, hogy oda fel kell jutnunk, mert onnét letekintve csodálatos lehet a panoráma. 
Arcoba érve hamar megtaláltuk a vár feljáratát, a meredek emelkedőn egy darabig tekertünk, de aztán jobbnak láttuk tolni a bringákat.
A 270 méterrel a síkság fölé magasodó egykori erőd már több mint ezer éve áll őrt a Sarca folyó völgyében. Albert Dürer festményen örökítette meg a vár szépségét.

A kerékpárokat a vár alatti parkolóban hagyva, gyalog jutottunk fel a vár kapujába, ahol a belépőt lehetett megvásárolni. Jómagam kicsit előremenvén németül kértem a jegyet, majd a hölgy elém tolt egy táblázatot, hogy válasszak, melyik kell. Jó magyar szokás szerint a legolcsóbbat választottam. Később derült ki, hogy nyugdíjas jeggyel jutottam be a várba. Nem is értem, hogy történhetett meg, hogy ilyet kiadtak nekem… (Talán a pénztáros látása nem volt kellően éles).

Miután bejártuk a vár minden zugát, a lejjebb található kis büfében legurítottunk egy-egy sört, (a kánikula által okozott folyadékveszteség pótlásának céljából), majd kerékpárjainkkal legurultunk Arco belvárosába. A Sarca folyó hídjától elindulva a macskaköves főutcán igazi nyüzsgő olasz belváros képe tárult elénk. Ide autóval nem szabad behajtani, természetesen a helyieken kívül. A szűk utcákat kávézók, pizzériák és boltok határolják. Itt kell megjegyezni, hogy Arcot a sziklamászás Chamonix-jának tartják. A város körüli sziklák már évtizedek óta kimeríthetetlen játszóteret nyújtanak a sziklamászóknak, aminek a klíma is kedvez.

Miután szemünk és a gyomrunk megkapta azt, ami járt neki, újra nyeregbe pattanva továbbkerekeztünk a Sarca völgyében.
Az út csodálatos sziklafalak között vezetett, mellettünk a folyó kristálytiszta vize kanyargott, mindenütt virágzó leanderfák pompáztak. 
Többször is meg kellett állnunk, hogy megörökítsük az elénk táruló szépséget. A bátrabbak nyeregből szelfiztek, többen sorozatfelvételeket készítettek. 
Egy idő után visszafordultunk, és visszatekertünk Riva del Gardára. Este betekertünk a városba, megnéztük a vízbeomló hegyeket, a nyüzsgő kikötőt, majd egy étterem teraszán élveztük az élet habos oldalát!

Második túranapunk reggelén szikrázó napsütésre ébredtünk, és a megbeszélt időre össze is állt a társaság, majd Malcesine felé vettük az irányt.
A tükörsima Garda-tó mellett kerekeztünk az országúton. Itt nincs kerékpárút, de a korai indulásnak köszönhetően kicsi forgalom mellett tudtunk tekerni. 
Néha megálltunk fényképezni, de sok időt nem töltöttünk egy helyen sem, igyekeztünk mielőbb elérni Malcesinet, még mielőtt az országúton a forgalom megélénkül.

A városka megőrizte középkori jellegét, egyike a környék legelegánsabb és legjobban ellátott helyeinek.
Úti célunk az 1760 m magas Monte Baldo volt, ahova felvonó vitt fel. 
A korán indulóknak lehetőségük van kerékpárjaikat is felvinni, (10 óráig lehet kerékpárt is szállítani a felvonóval) és onnét legurulni a hegy másik oldalán. 
Mi a felvonónál hagytuk a bringákat, és meleg ruhát elpakolva álltunk be a kígyózó sorba. A 30 személyes felvonó megállás nélkül szállította a turistákat, de így is jócskán várnunk kellett, míg bejutottunk a körpanorámás kabinba, mely útja során 360 fokban körbefordulva mutatja meg a tájat.
A legfelső állomáson megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a vártnál is hidegebb az idő, így felvettünk mindent, amit magunkkal hoztunk, de a szikrázó napsütés és a panoráma kárpótolt mindenért. 

Sokáig csodáltuk a paplanernyősök felszállását, néztük, ahogy lebegnek a szélben, alattuk a Garda-tó csillogó vizével. Később visszalibegtünk Malcesinebe, bebarangoltuk a várost, kebabot faltunk, és finom söröket ittunk. A jellegzetesen szűk utcácskákban bolyongva, aprócska üzletekben nézelődtünk, majd a kikötő felé vettük az irányt, aztán a program szerint áthajóztunk a túlsó parton lévő Limoneba.

A hegy és a Garda-tó közötti szűk területen elhelyezkedő városka mediterrán hangulatot áraszt. Utcácskái, terei zsúfolásig tele voltak turistákkal, dübörög az idegenforgalom, de ez jellemző az egész Garda-tóra.
Rövid városnézés és fagylaltozás után felkerekeztünk a magasabban fekvő országútra, hogy azon visszajussunk Riva del Gardára. 
A hazaút elég izgalmasra sikeredett, ugyanis ezen az oldalon sem találni kerékpárutat, ezért a forgalmas országúton kell tekerni, néhány km kivételével.
Az út fő attrakciói az alagutak voltak. Elég nyomasztó érzés volt a kanyargós, hosszú alagutakban, az út szélén haladva tekerni, úgy, hogy közben kamionok előzgettek. A hanghatások is elképesztőek, mivel az egyre erősödő dübörgésből nem lehet megállapítani, hogy a jármű szemből, vagy a hátunk mögül közelít-e felénk. Ezért aztán egy rövid pihenőt beiktatva próbáltunk minél előbb kijutni ebből a helyzetből, és elérni Riva del Gardát.

Harmadik túranapunk rendhagyóan alakult, az internetnek köszönhetően folyamatosan figyeltük az időjárás-előrejelzést, és sajnos erre a napra esőt jelzett délelőttre. Így aztán páran kocsiba ültünk, és Veronába vettük az irányt. Az autópályán hamar elértük a nevezetes várost, viszont a városba bejutni már nem volt olyan egyszerű, de kivártuk a dugóban a sorunkat, és egy parkolóházban hagyva a kocsinkat, gyalog indultunk el felfedezni Veronát.
A város önmagáért beszél, nem írnám le részletesen a látnivalókat, ezek bármely útikönyvben megtalálhatók. Júlia háza, a bizonyos erkéllyel az, amit minden arra járó turista felkeres, de itt olyan nagy a tömeg, hogy szinte mozdulni sem lehet.

A városnézés után, hazafelé megálltunk Sirmioneban. Őszintén bevallom, rám ez a település tette a legnagyobb hatást ez alatt a röpke egy hét alatt. A félsziget mélyen nyúlik a Garda-tóba, kocsival behajtani csak egy darabig lehet, a hatalmas parkolók viszont elnyelik a kocsikat, buszokat. Természetesen a parkolásért fizetni kell, de megéri a csodás élmény miatt. 
Mi sem tettünk máshogy, gyalogosan indultunk be a virágzó leánderekkel szegélyezett úton. Mindenütt virágos ligetek, gondozott parkok vettek körül bennünket. A kikötő felé haladva egyre több személyszállító hajóval találkoztunk. A táblák sziget körüli hajókázásra invitáltak bennünket. 
Be is álltunk ötödmagunkkal egy csoporthoz, de aztán kiderült, hogy oda már nem férünk be. A kikötőben egy kb. tíz személyes motoros ringatózott kikötve, benne a fiatal kapitánnyal.  Rövid alkudozás után már a hajóban elterpeszkedve szeltük a habokat. Olasz, német és angol nyelven folyt a kommunikáció, de jól megértettük egymást. A vízről is jól kivehetőek voltak a földnyelv csúcsán található „Grotte di Catullo” római villa romjai. A szigetet megkerülve megnézhettük a hőforrásokat, ahogy örvényt kavarva törnek fel a mélyből.
A kikötőbe a vár függőhídja alatt hajóztunk vissza. Bátran ajánlom mindenkinek, aki erre jár, hogy ne hagyja ki ezt a kis hajókirándulást!
A kikötőből a függőhídon átsétálva jutottunk be a vízi várba, majd hamarosan az óvárosban találtuk magunkat.
A városka lenyűgözött mindannyiunkat, a képek is csak félig-meddig adják vissza azt a miliőt, amit ott tapasztaltunk, ezért meg sem próbálom leírni, kötelező megnézni!

A negyedik túranapunkra már nagyon készültünk, hiszen nem mindennapi feladatra vállalkozott csapatunk.
Terveink szerint a Ledro-tóhoz kellett feljutnunk, ami a leírások alapján több mint 600 méter szintkülönbség leküzdését jelentette. Izgatottan szálltunk nyeregbe, és tekertünk ki Riva del Gardából. Már a kerékpárút kezdetének megtalálása sem volt egyszerű, a fene sem gondolta, hogy egy alagút szervizútjáról kell elindulni. Ahogy rátértünk a kerékpárútra, az máris emelkedni kezdett. A Garda-tó fölé magasodó sziklába vájt köves úton haladtunk felfelé, számtalan kilátópontnál meg-meg állva,  nem sajnálva az időt a páratlan panorámára, és a kilátás megörökítésére.

Kellett is a gyakori pihenő, mert a hőség és a folytonos emelkedő megviselt mindannyiunkat. Az úton számtalan rövidebb alagúton tekertünk át, ezeken jól látszott, hogy kézzel vájták őket a sziklába. Véleményem szerint az első világháborús hadiúton haladtunk egyre feljebb. Itt kell megjegyeznem, hogy az utazási irodák általában a Ledro-tótól indítják az utakat, úgy sokkal kényelmesebb végigjárni, de hát „mi nem azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat…!”

Küszködésünk közben egy kis presszóra lelünk az út mellett, ezt a helyet senki más nem veszi igénybe, csak a kerékpárosok, de vannak is erre szép számmal.
Érdekes módon sokan jönnek felfelé, nem kevesen pedelec bringákkal, lazán tekerve haladnak el mellettünk az emelkedőn, de vannak jócskán, akik izzadnak velünk együtt. A presszó tetejéről még visszapillantunk a Gardára, kihörpintjük söreinket, és az előttünk álló szerpentinen folytatjuk a pedálozást felfelé.
Nem nézek semmit, se tájat, se embert, csak meredten bámulok magam elé, figyelve a tempóra és a lélegzetvétel ütemére. Lassan, de biztosan fogynak a méterek, és egy alagút után kibukkan az országút. Itt várom be a többieket, gondolván, hogy addig kipihenem magam, de nem marad rá sok időm, mert felbukkannak a társaim.
Innét egy rövid ideig az országúton haladunk tovább, a jelentős forgalom mellett, de hamarosan lefordulunk a murvás kerékpárútra.
Egyre gyakrabban nézegetünk fel, hogy vajon még milyen messze lehet a Ledro-tó. Utunkba akad egy irányjelző tábla, amin megdöbbenve látjuk, hogy még 230 méter szintemelkedés áll előttünk.
Egy világ omlik össze bennem, bár úgy csinálom, hogy senki ne vegye észre!
Látom, hogy mások is némán szitkozódnak magukban, hogy mi a rossebnek kell nekünk folyton megszakadnunk. Ülhetnénk otthon a tévé előtt, hideg sört szürcsölgetve, és nézhetnénk az úti filmeket karosszékből. Ezt amúgy már többször megfogadtam, de eddig még nem jött össze.
Innét, ha lehet, még lassabban haladtunk, már több helyen toltuk a kerékpárokat, mert a köves talajon a vékony gumik nem tudtak megkapaszkodni, így többször is elpörögtek, kirúgva a hátsó kereket az ember alól.
Hirtelen kis falucska kerül utunkba, ahol hideg forrás bugyog az út mentén.
Óvatosságra intem magam, de nem tudok ellenállni a friss víznek, de nem csak én vagyok így. Mindenki nyakalja a forrás hűs vizét, a tikkadt torkok felüdülnek, kissé erőre kapunk és tekerünk tovább. A hegyek csúcsai egyre közelebb kerülnek, már nem lehet sok hátra, gondolom, csak kitartás!
Aztán egyszer csak vége szakad a murvás útnak, és elénk bukkan a hegyekkel övezett Ledro-tó!

Hát megérkeztünk! Mindenki örömmel konstatálja, hogy vége a szenvedésnek, elértük az úti célt! Meglepődve tapasztalom, hogy senki nem veti be magát az első sörözőbe, úgy látszik még hat a forrásvíz üdítő hatása, nem vagyunk szomjasak. A tavat balra indulva kezdjük megkerülni, ugyan szomjasak tényleg nem vagyunk, de enni bizony már igen csak ennénk valamit!
Az útközben elfogyasztott csokoládék, és némi szendvics, a fizikai megterhelés alatt hamar felszívódott. Így aztán egy kis étterem teraszára telepedik le a csapat. Az ebéd után a bicajok mintha kissé nehezebben mozdulnának, ezért megállunk egy strandnál, ahol leheveredünk napozni, két hölgyemény pedig beleveti magát a hideg vízbe, dacolva a zord körülményekkel. A víz sötétkék és zöld színekben játszik, ahogy visszatükrözi a környező hegyeket. Az idillnek fekete felhők gyülekezése vet véget, és a szél is felerősödik.
Újra nyeregben vagyunk, kerüljük körbe a tavat. A strandokon nem nagyon látni fürdőzőt, de a fekete fellegek továbbállnak, így szikrázó napsütésben érünk vissza a kiindulóponthoz.
A visszaút azonos úton vezet(ne), mint amelyen feltekertünk, mi azonban úgy döntünk, hogy jobb nekünk az országút, még akkor is, ha nagy a forgalom rajta. Egy darabig ereszkedünk is lefelé szépen, de egyik elágazásnál kerékpárral behajtani tilos tábla állja utunkat. Így aztán visszatérünk a murvás útra, lassan, fékezgetve araszolunk a nehéz szakaszokon.
Visszafelé is megcsodáljuk a panorámát, de már nem állunk meg fotózni annyit, mint délelőtt. Kezd hűvös lenni, a fényviszonyok sem olyan jók, mint reggel voltak. Aránylag hamar érünk le a tóhoz, és gurulunk a szállásunkra.
Minden megpróbáltatás ellenére hatalmas élmény volt ez a nap, és így utólag már nem is tűnik olyan nehéznek, bátran ajánlom mindenkinek, max. ha nem tud feltekerni, feltolhatja a bringáját. 

Ötödik túranapunkra a Varone vízesést terveztük, mely csupán öt km-re van Rivától.
Hamar oda is értünk, a végén kis emelkedőn kellett ugyan felkapaszkodnunk, de meg sem kottyant a tegnapi teljesítmény után.
A vízesés egy arborétumban található, hatalmas sziklahasadékba bebújva lehet megcsodálni a fentről lezúduló vizet, melyet váltakozó, színes megvilágítás tesz még látványosabbá. 
A vízesés megtekintéséhez legalább vízhatlan felső ajánlott, fényképezni is csak módjával lehet a lezúduló víz okozta permettől.
A vízesés és az arborétum megtekintése nem tartott sokáig, így még bőven maradt időnk, hogy keressünk magunknak látnivalót, így elhatároztuk, hogy a Sarca folyó völgyében nézünk körül, és Nagot felkeresve, kis kerülővel térünk haza.
A sík vidéken gyorsan haladtunk előre, figyeltük a térképet és a GPS-t, hogy elkerüljük a forgalmas országutat. Így keveredtünk egy almást átszelő útra, melyen gyorsan haladtunk előre. Mint később kiderült, Nago városka nem adja könnyen magát, le kell küzdeni érte egy hosszú emelkedőt. A tegnapi tréning azonban megtette hatását, ha izzadva is, de feljutottunk a Nago melletti kilátópontra, ahonnét varázslatosan szép látkép tárult elénk. Csoportképek készültek különféle szögből, háttérrel és háttér nélkül. 
Nagoban nem időztünk túl sokat, hanem leereszkedtünk a Garda-tó partjára, és már az ismerős úton kerekeztünk haza.
Közben búcsúztunk. Búcsúztunk a tájtól, a leanderektől, a tótól, egész Olaszországtól. 
Jó volt itt lenni, jó volt itt tekerni! Jó volt a társaság, az időjárás, és minden!
Aki még nem járt itt, az vegye fel a bakancslistára ezt a helyet, akár gyalog, busszal, kocsival, de legjobban teszi, ha bringával jön ide!

Ez az út sem jött volna létre, ha nincs a Göcsej SE!

 President