Ortler kísérlet 1.

"Megtanultatok-e örülni az akadályoknak?"
Egy tibeti kő felirata

Hogy miért épp az Ortler?

Egyrészt, az Ortler volt az I. Világháborúig az Osztrák-Magyar-Monarchia legmagasabb hegycsúcsa (3905 m), így magyar vonatkozása is van. Másrészt, megmászásának leírása a kvázi biblikus Benedek könyv egy fontos (bár szűkszavú) fejezetét képezi, amely hegymászókhoz közelálló körökben követésre ösztönöz. Harmadrészt Dél-Tirol (Alto Adige) Vinschgau tartományában az Ortlert egyszerűen csak kis (kleine, piccolo, little) Himalaya-nak nevezik. Ez a misztikus hasonlat meglehetősen vonzóvá teszi a hegyet. Negyedrészt, az útvonalleírások alapján a nehézségi fokozatok figyelembevételével a feladat számunkra is megoldhatónak tűnik (természetesen a normál úton). Ötödrészt, mivel általunk személyesen is ismert ember nem járt még a helyszínen, mindenképpen egy felfedező "expedíció" izgalmait ígéri.

Egyeztetés a főnökkel.

A szabadságot mindig egyeztetni kell a főnökkel, akkor is, ha történetesen hiányzik neki az a szerve, amit agynak neveznek. Ha ötször rúgja fel a megállapodást, akkor hatodszorra is meg kell kísérelni, mindaddig, amíg nem sikerül. Természetesen az utolsó szó mindig az övé. A hegyen a főnök pedig nem más, mint maga az időjárás. Nagyhatalmú úr. Internetes kapcsolatban vagyok vele. Hogy szeszélyeit kiismerjem, már a tervezett indulás előtt egy hónappal szinte naponta kilistázom Dél-Tirol 5 napra előre jelzett időjárását (ezen belül a 2 napos hegyi prognózist), és rendszeresen összevetem a következő napokban kilistázottakkal. Egyszerűen arra vagyok kíváncsi, hogy milyen pontosan jósolják meg napokkal azelőtt az éppen aznapi, immár tényként nyilvántartott adatokat. Magyarországon hiába van jó idő, azon a vidéken továbbra sincs egyetlen teljes száraz hét sem előre jelezve. A döntés megszületik. Indulás 2001. aug. 7-én (kedd), a tervezett csúcsmászás így csütörtökre esik. (Már vasárnap útra akartunk kelni, de a múlt héten erre a keddre esőt ígértek, ami persze nem jött be.) Ha a megjósolt, péntekre rosszabbodó és szombatra végleg elromló időjárás egy nappal előrejön, akkor bajban vagyunk.

Autóút a Trafoi campingig.

A reggel fél 5-re tervezett helyett 5-kor sikerül indulnunk két kocsival, benne hat fővel (Gabi, Gábor az elnök, Melinda, Mesi, Szilárd és jómagam) a zalaegerszegi bizományi áruház parkolójából, és hipp-hopp a 630 km-es távot leküzdve 15 óra 30 perckor már a campingben (1543 m) is vagyunk. Útközben már meg-megmutatja magát a hegység fehér csúcsaival és gleccsereivel, de amit Trafoiba érkezésünkkor látunk, az minden képzeletet felülmúl. Az autókból kiszédülve hátraszegett fejjel, tátott szájjal bámuljuk a Trafoi völgy köré közvetlen közelről magasodó égbe nyúló gleccsereket. Jobbról balra a Madatch, a Trafoi, a Nashorn, majd a felső Ortler gleccser, és a csúcsok csúcsa, a magát csak sejtetni engedő Ortler. Iszonyú magasan van. A mimikri jelensége máris működésbe lép. Meredek tartásban és hófehér arccal latolgatjuk esélyeinket.

A campingben.

Árak főszezonban (júl. 20-tól aug. 20-ig): 9.000,- Líra/személy, 7.000,- Líra/sátor, 6.000,- Líra/autó, 1.000,- Líra/zseton/4 perc a zuhanyzóba. Az egy csillagos campingben hideg-meleg víz, kis - este 9-ig nyitva tartó - élelmiszer boltjában minden van. Itt 2.500,- Líra/üveg-be kerül a kiváló tiroli "Forst" sör (a.m. erdő). Sátrat verünk (hármat), eszünk, iszunk, lefekszünk. Kispárnám a hegymászó kötél. Kiválóan szabályozható a magassága. Éjszaka Trafoi közeli kis kápolnájának harangütéseit számoljuk. Az egyik harang negyedóránként a negyedek számának megfelelő, majd egy másik harang egészkor pedig az egészek számának megfelelő kongatásokat hallat. Reggel 6-kor kelünk a camping ügyeletes tiroli kakasának sokadik kukorékolására, majd gyorsan egyeztetjük az éjjeli harangütések számát óránkénti bontásban egész éjszakára összegezve. Ez némi vitát kavar. Miután konszenzusra jutunk, tisztálkodunk, és a tábor lábaink között kapirgáló baromfiaival együtt jóízűen megreggelizve, a lebontott sátrak autókba helyezése után teljes menetfelszerelésben (rajtam pl. 23 kiló cucc van) fél 8-kor - nagy kotkodácsolásokkal kísérve - nekiugrunk a mára (2001. aug. 8.) tervezett 1500 m-es szintkülönbségnek.

Gyalogút a Payer menedékházig.

Háromnegyed 10-kor érkezünk a 2029 m-re telepített, de sajnálatos módon teljesen összedőlt Alpenrosen hüttéhez (Rif. Rododendro). Percekkel ezután érjük el a törpefenyők birodalmát. Egy óra múlva eltűnik minden növény. Helyüket a sűrű ködből elő-előbukkanó kietlen kővilág veszi át. A gyakran kitisztuló háttérben már látni az Edelweiß bivakot (Biv. Stella Alpina), amelyet negyed 12-kor érünk el (2481 m). Ez már egy stabilabb építmény lehetett valaha. Falai kőből, tetőszerkezete még felül, de összességében ez is romos, teljesen elhanyagolt, valaha szebb időket látott házikó. Közvetlen közelében egy ételszállító felvonó lepattant szerkezete tanulmányozható. Rozsdás, régen használt drótkötele egészen a Payer hüttéig vezet fel, amely innen már jól látható. (Egyébként a két lepusztult bivak úgy szintkülönbségben, mint távolságban kb. harmadolja a camping és a Payer hütte közötti távolságot.) A kunyhó előtti padokkal körülrakott kis asztalkánál ebédelünk. Rendkívül változékony idő van. Több rétegben alattunk-felettünk minden irányban vadul rohanó felhők kergetőznek, tejsűrű köd, majd hirtelen kitisztuló égbolt váltogatják egymást. Időnként maga a csúcs is meg-megmutatja magát, de csak nagyon szemérmesen, egy-egy villanásra. Úgy meresztjük a szemünket, mint egy idegesítően gyors video klipp nézésénél, ahol a rendező nem hagy elég időt a lényeg megfigyeléséhez. Háromnegyed óra múlva, a táplálkozás befejeztével, szemeteinkkel együtt folytatjuk a menetelést felfelé. Az út egyre meredekebb, de továbbra is marad egyértelműen kijelölt köves, morénás ösvénynek. A völgyekből és a szakadékokból (mert itt már azok is vannak) néha gejzírként tör felfelé a meleg levegő hajtotta köd, majd a következő pillanatban előtörő szél mindent elsöpör. A szélcsendes tűző nap izzasztó melege és a hirtelen beboruló ég alatt süvítő északi szél 15-20 fokkal is váltogatja a hőmérsékletet. Állandóan öltözünk és vetkőzünk, és 3000-hez közeledve egyre sűrűbb megállásokra kényszerül a csapat. Itt az ideje a vérhigításnak. (Tudományos alapja erősen elnagyolt állapotban mindössze annyi, hogy nagy magasságban több folyadék szívódik fel a vérből, a hemoglobin koncentrálódik, így a jobb oxigén szállítási képesség érdekében a vér besűrűsödik. Hát ezt kellene higítani némi oralis folyadék-bevitellel.)

"Nem csökken a teljesítőképesség, ha tartós megerőltetés közben óránként fél liter folyadékot iszunk. Téves az a néphit, hogy gyaloglás közben minél kevesebbet szabad inni. E nézet valamikor a két világháború közti időben keletkezett, és máig makacsul tartja magát, bár már röviddel a II. Világháború után megcáfolták. SOHASEM HELYTELEN, HA ISZUNK! Nem azért iszunk, mert szomjasak vagyunk, hanem azért, hogy a felhasznált tartalékokat pótoljuk."

Gerhard Buzek: A TÚLÉLÉS KÉZIKÖNYVE

(Egyébként a 2700 m-es magasságot tartják a magaslati betegség megjelenési küszöbének, amely fiatalon gyakoribb, előfordulása a kor előre haladtával csökken. Ennek a hírnek az idősebbek örülhetnek ugyan egyfelől, de másfelől nem árt, ha azt is tudják, hogy az életkor és a járóképesség szorzata nagyjából állandó.)

A Payer hüttéhez közeledve elérjük a Tabaretta-Mandl 10 m magas karcsú sziklafelszökését, melynek a tetején kettős keresztre emlékeztető két útjelző fatábla van rögzítve, és egy ember éppen elfér rajta tanulmányozni azt. Megmászni nem muszáj (nem is tesszük), el lehet menni mellette. Errefelé nagyobb a forgalom. Itt már közös az útunk a Suldenből a K2 bivakig ülőlifttel, majd onnan gyalog a Tabaretta hüttén átvezető ösvényen érkező kísérletezőkkel. Illetve inkább visszafelé ereszkedő embereket látni. Nincs valami jó idő, de mi ezt egyelőre nem akarjuk észrevenni. Tulajdonképpen ezen a szakaszon tudatosul bennünk, hogy senkivel sem találkoztunk, aki ugyanezt a gyalogutat választotta volna, mint mi. A suldeni út a lift miatt rövidebb és könnyebb. (Ezt tudtam az út megtervezésénél is, de három érv szólt Trafoi mellett. Ez volt Benedekék útja is. Sulden környékén nincs olcsó szállás. Nem árt gyakorolni nehéz hátizsákkal ilyen magasságban az 1500 m szintkülönbség leküzdését.)

A menedékházhoz már elég közel hirtelen az egyik szikla mögül egy lefelé egyedül, felszerelés nélkül botorkáló férfi bukkan elő. Nembeli mivoltára csak következtetni tudunk, nyaktól felfelé ugyanis egy alaktalan véres torzó. Nem tudjuk kivenni a fején a szokásos tájékozódási pontokat, úgy, mint szem, száj, orr, fül és egyebek. Más baja is lehet, eléggé inkoor-dinált a mozgása. Nyilván arconállást gyakorolt valahol a közelben, itt vannak erre nagyon alkalmas terepek. Neki már bemutatkozott a hegy. 6 óra menetelés után fél 2-kor végre elérjük a német és osztrák Alpokban elsőként felépített háromezer feletti hüttét, a 3029 m magasra telepített Payer menedékházat. (Az Alpenvereinsführer szerint ez 4-5 órás út kellett volna hogy legyen, de megint csak bebizonyosodott, hogy nem nekünk.)

A Payer hüttében.

A házba lépve lecuccolunk az előtérből jobbra nyíló "öltözőben", majd benyitunk az étkezde ajtaján. Mérsékelt forgalom mellett nagy tisztaság fogad minket. Valami köszönésféle elmormolása után kiválasztunk egy csinos, nyugati ablak melletti asztalkát, és tovább tájékozódunk. Az árak az internetről megtudottaknak megfelelőek. Szoba 40.000, láger 32.000, hegymászó tál 22.000, leves 12.000, sör 6.000, tea 4.500, másfél liter ásványvíz 5.000,- Líra Nem hiányozhat a kínálatból a sívasszer sem (az ital rejtői megfelelője a málnaszőr). A tiroli népviseletbe öltözött vezetőnő feszes arckifejezéssel sürög-forog, nagyon szigorúnak látszik. Lágerszállást kérünk egy éjszakára. Megpróbálok alkudni. Előkerülnek a Göcsej SE tagsági, valamint a fényképes hegymászó igazolványok is. Ezen utóbbiakkal rendelkezők személyi adatait a hölgy beírja egy könyvbe, de az árból nem enged. Azzal érvel, hogy a bemutatott igazolványokat nem nemzetközi szervezet állította ki. Ebben az esetben ugyanis az összes árukból 50 % kedvezményt adna. (Ez kiderül az árlistájukból is.)

A bajok azonban nem itt kezdődnek. Az ablakon kinézve láthatjuk, hogy a felfelé jöttünkben is már egyre gyakrabban beindult eső mostanra állandósul. A nem túl heves, hólyagos nyomokat hagyó, sűrű, áztató égi áldásnak a szárazságtól szenvedő Magyarországon nagyon örülne a mezőgazdaság. Errefelé az örömök forrása azonban másban keresendő. Csüggedt tekintetek mindenfelé. A tacepaoként kifüggesztett internetes időjárás jelentés (többek között ugyanezt a weblapot tanulmányoztam otthon én is egy hónapon keresztül) szerint holnapra még rosszabb lesz, esetleg holnapután délutántól várható javulás. A másnapi csúcsmászás reménye szertefoszlani látszik. Csalódottsággal vegyes be nem vallott megkönnyebbülés érezhető a társaságon. Ilyen bizonytalan időben jobb nem nekimenni ennek az ismeretlen hatalmasságnak. Még egy sör rendel. Eszünk, iszunk. Gabi a hozott filterével szeretne teát inni. Forró vizet kérek hát. A felszolgáló fiatal hölgy nagyon szimpatikus és barátságos - ellentétben a vezetőnővel -, de elképed a rendelésen. Időbe telik, mire kelet-kandikói akcentussal - gondosan kerülve a derdídász használatát - megértetem, hogy nem fürödni akarunk, hanem teát inni. A mi asztalunk a leghangosabb (szokás szerint). Most már minden jó. Le vagyunk lazulva, mint a Riga-lánc. Lesz, ami lesz. Felmerül annak a lehetősége is, hogy esetleg még egy napot itt aludhatnánk, de az előrejelzés bizonytalansága miatt elvetjük ezt az ötletet.

Elfoglaljuk szálláshelyünket a legfelső, 3. emeleten, mindjárt a láger bejárata mellett az 1-6 ágyakon. Múlnak az órák, az eső alábbhagy, majd megáll. Többen vérszemet kapnak. Át kéne menni a hütte mögötti meredek hófalon keresztbe traverzáló ösvényen legalább az első szikláig. A tétova próbálkozók közül Gabi és Mesi reagálnak a leggyorsabban. Mire mi nekifohászkodnánk, ők már a hószakasz elején járnak. Újra elkezd esni az eső. Visszafordulnak, és mindannyian bemegyünk a házba.

Felderítés.

Már húsz perce nem esik. Melindának egy vágányon járnak a gondolati az enyémmel. Ellenállhatatlan kényszer kerít hatalmába mindkettőnket. Mégis csak bele kéne egy kicsit kukkantani a hófalon túli titkokba. Csak egy kis vacsora előtti séta az egész. Innen olyan egyszerűnek tűnik minden, de nem látunk túl az első gerincen. Az útviszonyoknak megfelelő sebességgel, túrabottal, de egyéb technikai eszközök nélkül (még hágóvas sincs nálunk) megindulunk ketten, át a hólejtőbe keresztbe taposott ösvényen. Jó az út, de vigyázat, nem szabad kicsúszni!

Átérünk a hó túloldalára, a sziklás részhez. Ez az egész a Tabaretta hegyrendszere. Az ösvény a sziklán - csak sejthető módon folytatódva - egy bevágásba, afféle átjáróba torkollik. Olyan, mint egy tető nélküli kapu. Arra kényszerül az ember, hogy belépjen rajta. Igen, be is lépünk, de egyelőre csak a küszöbig. A látvány ugyanis, ami elénk tárul, még akkor is megtorpanásra késztetné az embert, ha egyébként az út a továbbiakban könnyen járható lenne. Az eddigi viszonylag szimpla, és áttekinthető sziklaalakzatokat egy olyan változatos és vad kőlabirintus látványa váltja fel, amelyet nehéz leírni. Hirtelen, mintha a holt lelkek birodalmába csöppent volna az ember. Élni akaróknak csak átmeneti terület. A puszta valóság és a borzongató fantázia határai összemosódnak. Félelmetes és egyben csodálatos vidék.

A demarkációs átjáróból már látni véljük a Tschirfeck szikláját, és talán előtte a sártét is. (Erre visz a normál út a csúcsra.) Ezt meg kell közelebbről is nézni. Igen ám, de hogyan tovább? Először is lefelé kell ereszkedni néhány métert. Nem is olyan könnyű, ezt már nem lehet fenéken csúszva művelni, be kell fordulni háttal a menetiránynak. Szerencsére a vizes szikla nem nagyon csúszik. Hát persze, ez nem mészkő, hanem dolomit. Utat nem találni. Bármilyen kitaposottnak vélt ösvényen megindulunk, a nyomvonal szerteágazik, majd minden ága elenyészik a szűk párkányokon és repedésekben. Egyszer csak nőnemű "halihó!" kiáltásokat hallunk hátulról. Visszanézünk, hát Gabi szóló sziluettje látható az erős ellenfényű kapuban. Ez igen, van elszántság a nőben. Megörülünk egymásnak, bevárjuk, majd együtt folytatjuk tovább a keresgélést. Hirtelen meglátok a távolban egy sziklára erősített sárga fémlemezt (talán egy holt lélek materializált emléke), mintha előtte valami ösvényféle volna. Megközelítéséhez felfelé kell mászni. Gabi távolabbról követ, Melinda más irányban próbálkozik. Hamar kiderül, hogy ez az ösvény sem ösvény, de sejtem, merre lehetne kikeveredni belőle. Tovább menve előre, lefelé ereszkedem. Egyre nehezebb. A szikla alattam áthajlásba fordul, aztán semmi. Lenn a mélyben egy felhőpamacs képződik, majd szertefoszlik. Két lehetőségem marad. Vagy vissza felfelé mászni (ez mindig könnyebb), vagy oldallépésekkel - elég jó fogásokkal kísért párkányon kitérve az áthajlás felett - tovább lefelé ereszkedni a már kevésbé nehéz terepen. Utóbbit választom és le is érek ezen a szakaszon. Hú, ez egy kicsit pszichés volt.

Nem marad időm tisztacserére sem, mert pillanatok alatt megtalálom az utat. Egyszerűen azon állok. Sötét zöld plecsnivel van jelezve, épp az orrom előtt. Még közelről is úgy néz ki, mint egy szabálytalan alakú, sziklára tapadt moha folt. (Ezt nem mostanában festették, és hogy nem turistáknak, az is biztos.) Azonnal összeáll a rend az agyamban. Hát ilyet láttunk egyet akkor is, amikor átléptünk a kapun! Gyorsan kimozdulok minden irányba, és némi testcsel után meg is találom a következőt, majd a következőt is. Óriási megkönnyebbülés a jövőt illetően, de azért figyelni kell, mert két jel között is el lehet tévedni. Az Ariadné fonalától felbátorodva - miután közlöm szándékomat a többiekkel - szinte futólépésben, mint a vizsla, nyomulok előre. Már látom, ha az ember nem tér le az ösvényről, az út nagyon jó. Tapintható közelségbe kerül a sárte, és a mögüle felszökő Tschirfeck sziklája, amelyen kiépített klettersteignek (via ferrata) kéne lennie, de nem látom, ahhoz túl messze van. Ha még sincs bevasalva a feljárat, akkor ki van velünk szexuálva. Ez esetben ugyanis a feljutáshoz mászó technikát kell alkalmazni, erre pedig nem vagyunk felkészülve. Nem marad más hátra, mint továbbra is bízni az útleírásban, de most már vissza kell fordulnom. Elment az idő (sajnos nem a rossz). Délről, a csúcs felől szitáló eső előőrssel fenyegető sötétség közelít.

A visszautat már szigorúan a láthatatlanul kijelölt nyomvonalon követjük. Nyilván nem ott érünk ki a kapuhoz, amerre jöttünk. Nem mentünk ám nagyon el tőle, csak vagy két-három métert. Ez a kis félrelépés elég ahhoz, hogy alig megoldható helyzetekbe keveredjen az ember. A felfedezés örömével toppanunk a menedékházba, de itt hamar rájövünk, hogy elkövettünk egy hibát. Nevezetesen azt, hogy nem beszéltük meg a visszaérkezés időpontját, és mi bizony órák óta távol voltunk. A többiek már az esetleges mentésünk expedícióját tervezgették. Miután lenyugszanak a kedélyek, megvacsorázunk. Van, aki bepakol holnapra (!), de a teljesen rossz idő kilátása miatt bizonytalanságban hagyjuk a reggeli kelés időpontját, majd néhányan lefekszenek, néhányan föl.

Csúcskísérlet.

Fent a lágerben csak kelet-európai mászók alszanak, lengyelek, szlovákok (talán csehek is), és mi magyarok. Nincs nagy forgalom. Az idő is rossz, meg hétköznap is van. Hajnal felé elkezd mocorogni a láger alvége (nem mi). Elkrákognak néhány magánhangzó nélküli mondatot, és megindulnak ki a szobából. Hova mennek? Csoportos vizelési inger jött rájuk? Ilyen rossz időben legfeljebb a budiig jutnak el. Apropó, oda nekem is el kellene mennem. Ha ennek az igénye felmerül - ami semmiképp sem a kiszáradás jele -, akkor lehet bízni abban, hogy túl nagy baj nincs az akklimatizációval. Ettől megnyugodva X-be szorított lábbakkal bár, de ismét visszaalszom.

Na de most már aztán genug. Résnyire nyitott szemekkel - még fekve - kinézek egy közeli ablakon. Mintha darázs csípett volna meg, úgy pattanok le az emeletes ágyról. Melinda szintén talpra kerül. Fél 6 van. Még éjszakai szerelésben kimegyünk a házból. Az ég tiszta, a hegyek sziluettje jól látható, sőt a csúcs most vehető ki a legtisztábban, amióta környékezzük. A felhők, amerre a szem ellát, vastag összefüggő tömör paplanként a lábaink alatt hevernek. Rendkívüli látvány. Itt kinn 2 °C van és szélcsend, a barométer is egy kissé emelkedett a tegnapihoz képest. Ekkor meglátjuk a hegyre menetelőket, úgy látszik túljutottak a budin. Melindával egymásra nézünk és viszont. Ébresszem őket? -kérdezi. Bólintok. Fel kellett volna kelni előbb! Gyorsan (?) cuccolunk. Akik tegnap bepakoltak, azok nagy előnyben vannak. Mivel a szobába később már nem szabad visszamenni, és mivel minden cuccot nem viszünk magunkkal a csúcsra, célszerű vagy egy napos hátizsákot használni, vagy az áttekinthetőség kedvéért egy átlátszó műanyag zsákba kitenni az öltözőben hagyandó felszereléseket. Egyeseknek ki kellene még egészíteni italkészletüket. Számoljunk csak. Az eddigi tapasztalatok alapján, ha jó formában vagyunk, kb. 300 m szintkülönbséget tudunk felfelé leküzdeni óránként, tehát 300 m-enként illik elfogyasztani fél liter folyadékot (nem pálinkát). A csúcs ide 900 m-re van. A visszautat is figyelembe véve fejenként célszerű legalább két liter italt vinni. (Nagyobb szintkülönbségekre a víz cipelésének problémája miatt a hó olvasztására alkalmas főzőt kell vinni!) Persze, lehetnek egyéni eltérések, de a fenti szabályt radikálisan felrúgni nem szabad, mert a folyadékveszteség miatti legyengülést egy ponton túl akaraterővel már nem lehet leküzdeni. Aki a vízről tegnap nem gondoskodott, kéregetésre kényszerül, ugyanis csak most vesszük észre, hogy a hütte étkezdéje 4 óra 20 perckor nyit, de 5 óra 30 perckor már be is zár. Az újranyitás csak 8 órakor történik. (!!!)

Fél 7. Mivel tegnap nem beszéltük meg az indulás időpontját, nem tehet senki szemrehányást a késlekedőknek, de most már indulni kellene. Teljes menetfelszerelésben topogunk a rajtvonalon. Jól nézünk ki. Fejünkön kiváló áruk fóruma címkével ellátott hófehér sültös munkavédelmi sisak, ruházatunk - a kikönyökölt mackónadrágtól kezdve a varsóiszerződés mintájú kopott katonai gyakorlóig - széles spektrum. Többek átlátszó nylon esőkabátban - mint megannyi gigantikus óvszer - feszengenek. Lábunk között már most térdig lóg a - klettersteig szett. Van aki tapadószemölcsös kesztyűt visel. (Már csak egy-egy vödör hiányzik a kezünkből.) Egy kiképzett tiroli útkarbantartó brigádot is megszégyenítő egységben várunk a bevetésre.

Háromnegyed 7. Megindulunk. A tegnap már kitapogatott ösvényen át, araszolunk előre. Gábor, öltözékéből táplált önbizalommal és roppant elnöki hatalmának tudatában egyszerűen közli, hogy a Göcsej SE jövő évi túratervébe felveszi az Ortler útjelzéseinek piros festékkel általunk történő feljavítását. Egyik sziklaszirtről most jól rálátni a sárte utáni Tschirfeck sziklafelszökésén mászó előttünk indult csoportra. A társaság a kb. 100 m magas szikla felénél kapaszkodik a függőlegestől kissé jobb oldali ívben elkanyarodva. Ekkor három mászó kiválik a többiek közül, és toronyiránt felfelé közelít a szirt csúcsához. Öt fő tovább folytatja az egyre inkább jobbra görbülő nyomvonalat. Összeáll a kép. Erre utalt a leírás (Alpenvereinsführer) is. A jobbra kanyarodók valószínűleg a klettersteigen mehetnek (bár a kiépített biztosítás innen még távcsővel sem látszik), az egyenesen felfelé haladók pedig a most már csak ritkán járt, biztosítás nélküli "régi" úton. (Ez nehezebb, mint a biztosított.)

Háromnegyed 8. Magunk mögött hagyva néhány retúrjegyet nem váltott kalandkereső emléktábláját, apróbb félrelépésekkel, és pár egyszerűen biztosított szakasz legyűrésével fűszerezve elérjük az Ortler sártét. Ez egy lényegesen combosabb képződmény, mint a Glocknerscharte, kényelmesen lehet rajta sétálgatni. Jobbról meredek morénás lejtő az egész, balról hatalmas hótömeg készül lecsúszni rajta. A kb. 20 m hosszú él túloldalán indul a Tschirfeck klettersteig. Igen, az út elején már látni a rögzített láncokat, a továbbiakra pedig odaképzeljük. Véleményem szerint a biztosított út B/C fokozatú, mérsékelten nehéz/nehéz besorolású klettersteig. Ez azt jelenti, hogy kiépített biztosítás nélkül a szikla UIAA II...III nehézségű lenne. Bár vannak függőleges szakaszok, az út jól mászható, rövid, és a magas alpin körülmények ellenére negyed óra alatt (8 órára) felérünk. Megkönnyebbülök, hisz az útleírások nem utalnak későbbi nehézségekre a sziklán. A továbbiakban néhány kritikus helyen ki van építve még ugyan némi gyér biztosítás, de nem nehéz az egész. Nemsokára aztán elfogynak a láncok.

Az út egyre bizonytalanabb. A már megismert zöld jeleknek nyoma sincs. Szilárddal megyünk elöl. A szikla egyre keskenyedő élen visz felfelé. Mellette jobbra valami ösvényféle mintha kikerülné. Lefelé vezet, ami kissé gyanús, de azért megindulunk ketten rajta. Hamarosan felszívódnak a nyomok. A terep minden irányban járhatatlanná válik. Zsákutca. Felkiabálok. Az útnak az élen kell folytatódnia! Ott a Mont Blanc-t is megjárt Mesi kerül előre. Visszaszól, hogy elég nehéz, de azért halad. Jól mászik. Végre talál egy sziklába rögzített fémkarikát. Aztán a következőt. Jó helyen járunk. Szilárddal visszaérünk a többiek után a gerinc elejére mi is. A nehézség talán nem haladja meg a II. fokozatot, de az út egyre pszichésebb. Egy szakaszon az egész szikla csak egy felfelé törő, kissé megbillent ferde él, jobbról domború, balról homorú áthajlásba veszve. A kitettség olyan fokú, hogy mindkét oldalról magunk alá látunk a szédítő mélységbe. Előnyben azok, akikre nem hat a gravitáció. Akikre igen, őértünk aggódom kissé. Elég lenne egyetlen rossz lépés bárki részéről. Itt már biztosítani kellene, de az egyik kötél nálam van, én pedig a csapat végén. Innen legfeljebb tolhatnám azt, amit szabad ugyan, de nem lehet. (A másik kötél hirtelen nem is tudom, hogy hol van, azt három ember állandóan felváltva cipeli.) Mégse kiabálhatom Mesinek, hogy forduljon az eleje vissza, és kezdjük el az egészet újra. Előre és felfelé menekülünk. Közben elzizzenünk még egy fémkarika mellett, majd egy vasrúd következik, aztán még egy karika. (Csak éppen nem használjuk őket. Nem véletlenül vannak azok ám ott!) Innen már nincs probléma. Ezt az akadályt is kipipálhatjuk, bár egy kicsit necces volt. Visszafelé nem szabad így csinálni!

Az idő egyre rosszabb, a túlélési küzdelemben eddig ezt észre sem vettük. Itt kezdődik a gleccser, de nem látunk messzire. A szél hódarát fúj az arcunkba, de az el-eltűnő ködfalak mögül látható, hogy a gleccseren az út kétfelé ágazik. A direkt út egyenesen nekivezet felfelé a Tschirfeck szikla csúcsának, ahol a Lombardi bivak áll. Ez a leírás szerint ritkábban járt ösvény. A normál főút jobbra nagy ívben kikerüli a sziklatömeget, hogy majd a bivak fölött egyetlen járatként folytatódjon tovább. Egy fiatal pár traverzál keresztül a meredek hófalon, 10 m-nyi kötéllel összekötve (a többi a vállukon, lebiztosítva), az esetleges hasadékba csúszás surlódásának növelésére a kötélre 2 m-enként kötött rövidfülű pereccsomóval. Teljesen szakszerű. Előttük lehet az ötös, azok előtt pedig a hármas kötélparti, de őket már régen nem látni.

Bemosakodunk a gleccsermászáshoz, és két hármas kötélpartival (az egyik: Mesi, Gábor és Szilárd, a másik: jómagam, Gabi és Melinda) - az elsők kezében jégcsákánnyal - mi is megindulunk a Tschirfeck eme felső szikláját jobbról kerülő körúton az örök hó birodalmában. Hamarosan a magasból korábban lezúdult kőgörgeteg maradványait kényszerülünk átlépkedni. Most látszólag nyugodt a szikla, ellentétben velünk. Úgy iszkolunk át a veszélyes szakaszon behúzott farokkal, mint a falkából kiközösített kutya a domináns hím mellett. Nagyfokú felelőtlenség lenne sisak nélkül ilyen területre lépni. Az ösvény végre - átmenetileg - eltávolodik a kőrengetegtől ki a nyílt gleccserre. Néhány keskeny hasadék átlépésével folytatjuk utunkat az egyre meredekebb firnen. Elkezd esni az eső, feljebb a havas eső, majd a hó - nagyjából vízszintesen. (Akinek bepárásodik a gleccserszemüvege, vakon bízik szerencséjében.) Később az ösvény lágy ívben balra fordul ismét a Tschirfeck sziklája felé, melynek csúcsán a rossz idő ellenére már látszik a Lombardi bivak. Utunk felett jobbra közvetlen közel több tízemeletes háztömbnyi, az Ortlerre oly jellemző firnletörés magasodik. A képződmény egy minden képzeletet felülmúló függőlegesen berepedezett toronycsoport - jégből. Némely oszlopa felénk hajlik. Az ösvényen lábaink előtt pár méterrel súlyos nyomokat hagyott a jégfalakról korábban lehullott több, mázsás-tonnás darab, melyek egy-két tucat méterrel lejjebb beleékelődtek a hóba. Gabi mindenáron fényképeket akar, ilyet nem lát mindennap az ember. A szándékkal egyetértek, de nem itt, és nem most. A látszólagos nyugalom ellenére, az instabil mostrum minden pillanatban leomolhat. Ezt a jéghullásos szakaszt csak egy módon szabad leküzdeni. Gyorsan.

Az idő a szó szoros értelemben jár. Az Ortler csúcsa felől fenyegető sötét sűrű felhő (vagy köd?) hömpölyög lefelé, majd hirtelen megáll, visszahúzódik kissé, de csak azért, hogy újult erővel ismét előre törve még közelebb jusson hozzánk. Az ijesztő, kísérteties lüktetés egyre aggasztóbb. Mindenki menekül le a hegyről (az ép eszűek fel sem jöttek), de mi egyelőre még mindig felfelé görcsölünk. Először a hegyi vezető által vezetett hármas kötélparti bukkan fel, már a csúcsról jönnek vissza, de ő is csak egy jelzőt használ: "schlecht". Nyilván az áhított panorámából semmit sem láttak. Itt kell megemlíteni, hogy a hegyi vezető tarifája az Ortler normál útján egy résztvevővel 520.000,- Líra, ami kb. 70.000,- Ft-nak felel meg. (E sorok írásakor Magyarországon a létminimum 42.000,- Ft.) Két résztvevővel 350.000,- Líra/fő, többet pedig nem vállal. Sok helybelinek generációkon át ez biztosítja a megélhetését. Ezek után meg lehet érteni, hogy miért nem jelölik ki jobban az utakat. Utánuk ereszkedik az ötös parti, majd a fiatal pár. Ők már nem értek fel, útközben visszafordultak. A józanész végre felülkerekedik agyunk hülyébbik felén, és mi is így döntünk, de azért meggyőzzük egymást, hogy a Lombardi bivakot még megnézzük belülről. Ez viszont nem is olyan egyszerű. Jelenleg, talán a 450-ot is meghaladó firn lejtőn kapaszkodunk felfelé. Ez itt a Bärenloch gleccservölgye. Az ösvény gyakorlatilag kikerüli a sziklát, és innen nem vezet fel rá út, bár több próbálkozás nyomait is látni. A szikla találkozásánál a firn mintegy méternyi szélességben üvegkeménységű jéggé van fagyva, szintén 450-ban. Halljuk, hogy alatta zuhog egy gleccser patak. Kinézzük azt a helyet, ahol át lehetne libbenni a jégen, a nem kevésbé problémás, meredek, kavicsgörgeteges részre. Úgy tervezem, hogy a jég szélén, még a havas szakaszon biztosítom a velem összekötött, alattam mászó Gabit, és Melindát, ameddig ők átlépnek a sziklára. Ugyanis, ha ezen a meredek jégen valaki megcsúszik, pillanatok alatt elérheti azt a szökési sebességet (pláne ezekbe a síkos nylonzacskókba burkolózva) amikor már a jégcsákány szakszerű fékezésével sem lehet megállni. (Ráadásul az önfékezésben egyáltalán nincs gyakorlatom, nem is beszélve a csoportos kicsúszás esetéről.) A karabiner-fejsze standot alkalmaznám. (A jégcsákány nyelét átdugjuk egy nagy HMS karabineren, majd beleszúrjuk a hóba és mindkét lábunkkal rajta állunk. A kötelet csípőnkön vagy vállunkon keresztül átvezetjük a karabineren.) Igen ám, de a csákányt fél méternél mélyebben nem tudom beledöngölni a firnbe. A taposástól teljesen elgörbül a hágóvasam, pedig az nem akármilyen anyagból van. (Aki próbált már fogakat élezni reszelővel, az tudja.) Így jön a csípőbiztosítás. Amíg én tudományosan tökölök a technikával, addig Melinda egyszerűen átkel a jégen, mint Mózes a Vörös tengeren. Eközben beleülök a hóba a jégcsákány mellé, egy fotelt fészkelve magamnak, hágóvasas lábaimmal erősen kitámasztok a lejtő irányába, és a lemenő kötelet a csípőmön és a csákány hóból kiálló nyelén körbevezetem. Ahogy ez megtörténik, Gabi meg is csúszik. Hágóvasas lábai kikaparnak a jégen, a kötél tart, némi sikongatás, de már át is kerül a túloldalra. Végül utolsóként legfelül belevágnám jégcsákányomat a jégbe, hogy továbbsegítsem magam, de a csákány csőre úgy pattanik le róla, hogy szinte nyomot sem hagy. Aztán megelégszem egy gyengébb fogással, csak annyival, amennyi az egyensúly megtartásához elegendő, és már a túloldalon is vagyok. Itt nagyon óvatosan kell felfelé lépkedni, nehogy kőlavinát indítsunk el a barátságtalan terepen.

10 óra. Rendkívül mostoha körülmények között felérünk a Lombardi (újabb nevén Ortler) bivakhoz. Ez egyben csúcsmászás is, hisz ez a Tschirfeck hegy legmagasabb pontja (3316 m). A többi mászó mind messze jár lefelé a gleccseren. Fölöttünk már senki sincs. Kettesben maradtunk, mi és a hegy. A házikó egy, mind a négy sarkán acélsodrony kötelekkel kirögzített fémdoboz, amely a korábban elpusztult, fából készült elődjének (nyomai szerteszét) újraépítménye. Az ajtóhoz lépve, furcsa zajt hallunk a kiálló vasak közelében. Olyan, mintha tojás sülne serpenyőben, néha pedig egészen dallamos. A fémek zenéjét a levegő fokozott elektrosztatikus térerőssége okozza. Ennek fele sem tréfa. Pucolás be a házba! Itt ebből a szempontból biztonságban vagyunk, ugyanis a fémdoboz a villamosságtanból ismert Faraday-féle kalitka elvén leárnyékolja az elektromos erőtereket, és így a villámcsapás ellen megvéd bennünket a Gauss-tétel (csak ne érintsük meg a fémrészeket). A tiszta kunyhóban öt ágy, takarókkal, szemetes, wc papír (latrina az nincs), az ajtó felett feszület, és üzenő könyv is található - amelybe be is írunk. Az épület környékén vigyázni kell, hogy hova lép az ember. A taposóaknák (nem a világháborúból hátrahagyottak), és a ködtől alig látható keleti szakadék veszélyének kettős szorítása balett mozdulatokra készteti a körülkémlelőket. Hirtelen egy széllökés bevágja a légópinceszerű vasajtót, amely ránk záródik. Gabi, aki legbelül tartózkodik, azonnal bemutat egy rögtönzött kűrt. Kikerekedett szemekkel, egy tripla leszúrt rittbergerrel keresztülpréseli magát közöttünk a szűk helyen a kijárat felé - levegőért. Mit neki borotvaélű sziklákon táncolni feneketlen mélységek felett, de a bezáródást nem annyira kedveli. (Van, aki igen?) Viszont az ajtóhoz közel állók látják, amit ő nem, hogy az belülről is nyitható (még szép). Arra az esetre, ha ez mégsem sikerülne, a kis ablakok méretét kémlelem. Hát itt még Mesinek is vagy három hetet kéne fogyózni, hogy kiférjen rajta. Innen a csúcs még mindig 600 m magasságra van, pedig a Payer hüttétől a durván 300 m-t is több mint 3 óra alatt tettük meg. (Az útleírás szerint a menedékháztól az Ortler csúcsáig 3-5 óra alatt fel lehet érni, persze nem nekünk, és pláne nem az első próbálkozáskor.)

Visszaút.

20 perc bivakolás után megindulunk vissza. Gyorsan haladunk lefelé a meredek firnen, szükségünk is van rá. Hótaposás közben már a sziklán történő leereszkedés módozatain töprengek. Ott biztosítani kell, de mi lesz, ha a ködtől nem látunk az orrunkig, vagy ha lejegesedik a szikla (esetleg mindkettő), vagy még hevesebb széllökések várnak ránk azon a kitett helyen? Eszembe jut Lud az internetről. Ő csak így jellemezte az Ortlert. "Álllllat hely!" Közben véget ér a gleccser (visszafelé is megússzuk kőomlás nélkül). Eltesszük a hágóvasakat, és már kezdeni kellene a biztosítást. Ekkor távoli dübörgő robajra leszünk figyelmesek. Szem és fültanúi vagyunk egy hatalmas jéghegy néhány tornya spontán módon történő összeomlásának. Ez nem esett volna az utunkba, de a természet alkotta építmény kísértetiesen hasonlít ahhoz, mint amely alatt áthaladtunk. Az, hogy nem vagyunk a közelben, megnyugtatással tölt el, de a mi feladatunk most a szikla, és ez sem ad okot a vidámságra. Nem emlékszünk pontosan a biztosítási helyekre, de a legfelső fémgyűrű az tuti, itt állunk mellette. A megállapodás szerint Melinda az első ereszkedő. Beköti magát, én a karikától kb. 2 m-rel lejjebb egy vasrúdra bujtatott fékcsomóval hátulról biztosítom. Macska módján mászik a háztető gerincén, gyorsan és puhán, mintha ez lenne a természetes életközege. Még a hátát is felpúposítja egy helyen, csak nem unalmában nyújtózkodik egyet? Nem, a széllel viaskodik. Tudja, hogy biztosítva van, nem eshet le. (Sőt, azt szeretné, ha gyorsabban adagolnám a kötelet, így van dolgom a félszorító nyolcassal.) A domború sziklaélen történő, kb. 10 m ereszkedés után eltűnik a szemünk elől. Eredetileg úgy képzeltük, hogy az általunk kiépített kapaszkodó mentén mindenki lemászik, majd végül én, és lehúzom a hátrahagyott kötelet (ennek is meg van a technikája). Sajnos, a kelleténél kevesebb karabinerünk és hevederünk van (expresszeink pedig egyáltalán nincsenek). Nem tudom, hogy Melinda mihez és hogyan tudja rögzíteni a kötelet, és még meddig kell mennie (eddig elfogyott kb. 20 m kötél). Ráadásul mászás közben a koncepció is kissé változik, állandóan improvizálni kell. Ilyen magasságban és kiélezett helyzetben a racionális gondolkodás is torzul. A legnagyobb baj az, hogy a szikla domborúsága miatt nem látjuk egymást, sőt a kiabálást sem hallani a süvítő szélben. Melinda után megyek abból a célból, hogy a domborulat tetején megállva közvetítsek közötte, és most már a fékcsomót kezelő Szilárd között. A rúdtól kb. 15 m-re van egy fémgyűrű, alatta 1,5 m-re egy Walter-szeg, és az alatt vagy 2,5 m-re ismét egy gyűrű. Ettől még kb. 5 m hosszú kötélfarkat kell hagyni, amíg biztonságos helyre ér az ember. Mikor összeáll a rendszer, végigereszkedem, és utánam Gabi is. Most le kellene mászni a hátramaradottaknak is a mi kötelünkön, de jelenlegi állapotában végül nem tudnánk azt lehúzni, mert a rúd tövében beszorulna a sziklába. Vissza kéne menni és átfűzni a felső karikába, mivel átgondolatlanul indítottunk. A mi kötelünkkel ennek már nincs értelme. Szilárd kiabálja, hogy megoldják ezt a sajátjukkal, a miénket kiköti és utánunk dobja. Így is történik, leereszkedik ő is, Gábor is, de az utolsó mászó szerepét vállaló Mesi nem akar bajlódni a kötéllel, előredobja, és anélkül jön le. Jól mozog most is, de így biztosítás nélkül kockázatos.

Az út többi része már gyalog-galopp. Háromnegyed 12-kor érünk vissza a klettersteighez, és délre le is érünk a lépcsőházon. Fényképek tucatjait készítjük, és hihetetlen szépségű kövek begyűjtése után délután 2-kor érkezünk vissza a Payer házba. Kajálás és pakolás után a legszélsőségesebb időjárási viszonyok közepett fél 4-kor indulunk a teljesen kiüresedett hüttéből vissza a campingbe. Elsuhogva az Edelweiß bivak mellett, attól egy órányira lefelé, 5-kor elkezd masszívan szakadni az eső. Este negyed 8-kor érünk a Trafoi campingbe. Folyamatosan zuhog. Még nyitva a kis bolt. Befordítok két sört, némi szervezkedés, és közös erővel a szakadó esőben felrántjuk a sátrakat. Utána tisztacsere. A piszkos vizes ruhát kicseréljük tiszta vizesre. Egész éjszaka esik, beáznak a sátrak, körbe kellett volna árkolni őket (de azt itt nem szabad). Reggel, mikor ébredni szoktak az emberek (ha valaki nem alszik el, akkor nem is ébred fel) áthívjuk Melindával a szomszédokat (Gabit és Szilárdot) alig vizes sátrunkba egy frissen főzött teára. Ugrásra készen várjuk, hogy alábbhagyjon az eső. Aztán kapunk egy lehetőséget, kommandó akciószerűen lebontjuk a sátrakat, és összepakolunk az autókba. Ahogy ez megtörténik, azonnal újból zuhogni kezd, mi pedig búcsúzóul barátkozóan megfenyegetjük a környéket. Még találkozunk!

Néhány észrevétel.

- Ne higgyünk 4 napnál hosszabb előrejelzésben, ezen belül is a hegyi időjárást tanulmányozzuk (internet)!

- Ha sokan indulunk egy túrára, minden egyes kötélpartinak felkészültnek kell lennie saját problémáinak önálló megoldására!

- A kötélpartinak határozott "mi tudat"-tal kell rendelkeznie!

- A fizikai erő önbizalmat ad, tegyünk valamit érte szürke hétköznapjainkban is!

- A szubjektív veszélyforrásokat (egyesek szerint objektívek nem is léteznek) csökkentsük minimálisra! Ne adjunk esélyt a balesetnek, mert az a legváltozatosabb formában törhet ránk! Ha már a saját életünket nem féltjük, akkor legalább mások érdekében ne kockáztassunk! Gondoljuk csak el, milyen macera lenne a többieknek egy velünk történt baleset következményeinek bonyolítása.

- Lefelé mászni mindig nehezebb, mint felfelé. Jusson ez eszünkbe akkor, amikor hív a hegy! A mászásnak és az ereszkedésnek technikái vannak, tervezzük meg előre!

- A magashegyi túrázás mint csapatmunka, az alkalmazkodás magasiskolája. Alkalmazkodás a hegyhez, az időjáráshoz, és egymáshoz.

- A hegyibetegség okozta fejfájás - a patikákban recept nélkül kapható - ibuprofen (vagy ilyen alapú fájdalomcsillapító, pl. nurofen) szedésével és több folyadék fogyasztásával enyhíthető. Ez azonban csak tüneti kezelés. A létrehozó ok csak megfelelő akklimatizációval, ill. a hegyről történő lejövetellel küszöbölhető ki.

- A magas hegyekbe rendszeresen járóknak célszerű belépni az ÖAV Osztrák Alpin Klubba (MAHOE szervezésében erre az évre 7.700,- Ft). Ez baleseti, mentési biztosítást ad az egész világra, felelősség biztosítást Európára, és minden menedékház szolgáltatásaira 50-60 % kedvezményt biztosít.

- Az Ortlert ajánlott Sulden felöl megközelíteni. (Ez a csodálatos település ad újabban otthont Messnernek, aki létrehozott itt egy hegymászó múzeumot is.) Suldentől (1900 m) a K2 hüttéig (2330 m) ülőlifttel is fel lehet jutni. Innen a Tabarettahüttén (2556 m) át gyalogút vezet a Payer hüttéig (3029 m).

Folyt. köv.

-magnum-