Lenin, vagy nem Lenin, az itt a kérdés

"Egy lépés előre, két lépés hátra."

Pillanatnyilag azt sem tudom, hogy jövök vagy megyek. Bármerre lépek, lefele haladok, hogy lehet az, hogy mégsem ez a csúcs? A köd áthatolhatatlan, előre rakott lábam szinte eltűnik benne. Soha nem jártam még a Rysyn,. mit keresek akkor hát elöl? Vagy nem is vagyok elöl? Hol vannak a többiek? Hangfoszlányokat minden irányból hallok. Hirtelen belép a látóterembe valaki. Szemben jön velem, majdnem nekimegyünk egymásnak. Elképedve néz rám. Miért? Tudja, hogy nem jó helyen járok? Ő talán megmondhatná, hogy merre tovább. Mire kijönne egy hang a torkomon, már nyoma sincs az ismeretlennek. Lidércnyomás lesz úrrá rajtam. Elvesztem. Hirtelen előbuggyanik lelkem mélyéből a kisgyermek. Hol vannak a szüleim? Ekkor ismét szemben jön velem egy alak. Azonnal látszik rajta, hogy orosz. Ahogy zsebre dugott kézzel közeledik, egyre nagyobb nyugalom lesz úrrá rajtam. Bokáig érő posztókabátba burkolt termete alacsony, erős pofacsontú, körszakállas széles arca magabiztosan mosolyog, fején usanka. Hihetetlen erőt és jóságot sugároz. édes fiam itt, ahol még a madár sem jár egyedül?" - érdeklődik mélybaritonban. "Én csak a csúcsot keresem." - szipogok halkan. "Egy lépés előre, két lépés hátra." - nyugtatgat hamiskásan hunyorítva, majd hirtelen keményen bemutatkozik. . Kézszorítása akár a kőé. Többen is lehetnek, mert ő hatodiknak mondja magát. Kapok egy barackot (őszit) a fejemre, a térdére ültet, és mire szóra tátanám a számat, elkezd mesélni Krupszkájáról és az anyósáról, valamint a szovjethatalom soron levő faladatairól. Elmondja, hogyan történt, hogy egy hajszál híján kialudt a szikra, majd levezeti, amint a szikrából kilobban a láng. Nem lehet nem hallgatni, de már alig bírok magammal. Mikor történetében a proletárforradalomhoz és a renegát Kautskyhoz érkezik, levegőt vesz. Gyorsan kihasználom a ritka lehetőséget. "Mi a teendő..., ha eltéved az ember?" - kérdezem szorongva. A kérdés első felét jónak tartja, de emlékeztet arra, hogy ő ezt már 1901-ben megválaszolta - most pedig 1913. aug. 11-ét írunk. Az eltévedésen viszont nagyon elcsodálkozik, mert ez az állapot ismeretlen számára. Fényes arccal megnyugtat, az ő ügye legyőzhetetlen, és a leninizmus a népek harcának nagy lobogója. Mond még néhány keresetlen szót Buharinról és Sztálinról, majd jövőbe fürkésző tekintettel említi Mexikót, meg valami jégcsákányt, amelyre ügyet sem vet Trockij, mert egyik fülén be, a másikon ki. Felnyögök. A materializmus és empiriokriticizmus kifejtése közben elfogy a türelmem. - ordítom. "Milyen az út a lengyel oldal felől?" Tekintete a távolba réved. Az enyém is, de nem látok semmit. "Hol vagyok? Merre kell mennem? Messze van még a csúcs?" Kérdéseimre nincs válasz, mert nincs itt senki, csak a dermedt szikla és a köd.