Monte Rosa szeszélyei

Eltévedés a Grenzgletscheren.

A Gnifetti menedékház (3647 m) előrejelzése szerint ma változékony idő lesz "feszes" (?) északi széllel. Tegnapi akklimatizációs túránk (Giordano bivak - Balmenhorn 4167 m) után nekibátorodunk újra, de célunk már a Signalkuppe (olasz nevén Punta Gnifetti). Az első hasadékok még ismerősek, de egyre nehezebben látni az átjárókat. A köd szinte áthatolhatatlan, és meglepően hideg van. A hóba taposott gyér nyomvonalat néhol követhetetlenné rajzolja át a szél. Túl vagyok kihűlő lábujjaim fájdalmán, mintha már nem is léteznének. Az éjszaki szél szemből támad, érzéketlen maszkká dermesztve arcbőrömet. Ilyen itt az északi szél, amikor "feszes". A bivak magasságában járhatunk, a látási viszonyok egyre rosszabbak. Mi már egy ideje előttünk haladó fizetős kötélpartit követünk "nyompoloska" (Spurwanze) módjára. Nem éppen etikus eljárás, de most ez látszik az egyetlen esélynek. Szerencsére nem tudnak megszökni, mert a középre vett tinédzser fiú szemmel láthatóan rosszul van. A vezető már rövid kötélre kötötte, de hiába ösztökéli, nem bírják sokáig. Mi is leállunk, még éppen látótávolságon belül, amikor a semmiből melléjük érkezik egy újabb hármas kötélparti. Pár szót váltanak egymással, és az újonnan felbukkantak már indulnak is tovább felfelé. Utánuk vetjük magunkat, de túl gyorsan haladnak. Azt még látom, hogy két hasadék nyúlványa közt a mélyülő szűz havon a vezetőjük bakancs-jégcsákány standot alkalmazva biztosítja át társait. Ezután visszaszól hozzánk. "Carefully! (Óvatosan!)" Majd eltűnnek a látóterünkből. Nagyon nehéz követni szélfútta nyomaikat. Hamarosan nyeregszerű, szinte vízszintes terepre érkezünk, ahol kétméteres jelzőkarót rögzítettek a hóba. Ez mellett visznek tovább a nyomok. Egy idő után a menet oldalirányban egyre meredekebbé kezd válni, mintha már egy hegy derekában járnánk. A nyomok itt derékszögű irányváltással hirtelen balra lefele mutatnak a láthatatlanba. Még néhány lépést tapogatok előre, de már nem bírok hágóvasaimmal a jeges firn lejtőn stabilan állni, jégcsákánnyal kell kapaszkodnom. Ekkor egy kaotikus erő röpke pillanatra fellebbenti a ködfátylat, éppen csak annyi időre, hogy felfoghassuk jelenlegi helyzetünket. Az általunk követett három mászó balra lenn, nagyon mélyen, egy völgyben halad előre. Mi éppen kivitelezhetetlen traverzbe kezdenénk egy szédítő hegyoldalban, alattam már hópárkány áthajlása által takart szakadék. Hozzám van kötve három ember, mögöttük néhány méterrel hátrább még két társam egy kötélen. Kiabálásunkra a lentiek megfordulnak, és ordításokkal támogatott heves taglejtésekkel bíztatnak a sürgős visszafordulásra. A következő másodpercben már semmit sem látunk. Visszabotorkálunk újra a karóhoz. Tétova töprengés következik, majd ismerős hangokat hallunk. Az utolsó, lemaradt kettes kötél partink hangjai, de nem látjuk őket. Nagyon megörülünk egymásnak. "Maradjatok ott, ahol vagytok, mindjárt odaérünk! Vannak nyomok?" - kiabálok. "Hogyne lennének, akárcsak egy országút, de ti mit kóvályogtok összevissza?" - jön a válasz. A vén magyar hegyi medve megtalálta volna az igaz utat, amit a helybelieknek sem sikerült? Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Az örömölelések közben a kifinomult tájékozódási képességűek már tudják a megoldást. Lemaradt társaink a mi nyomunkban jöttek utánunk, és innentől kezdve körbejárunk a gleccseren, valahol Svájcban, 4300 m-en. A helyes út folytatásához kellene néhány perces ködmentes tájékozódás, de úgy látszik, ez ma már nem adatik meg. A látótávolság most tíz méteren belül van. A döntés megszületik. Amíg el nem tűnnek saját nyomaink, irány vissza a Gnifetti menedékházba. Ereszkedésünk közben gyors közvélemény kutatást tartok. "Ki próbálja meg velem holnap újra?" Tizenegy fős csapatunkból korábban hárman már visszafordultak, most még öten. Csak Melinda és István csatlakoznak hozzám. Lefele az idő is egyre javul. A bivakhoz közeledve a kergetőző felhők között egyre inkább az ég kékje dominál. A napfürdőben tündöklő Piramide Vincent (4215 m) alá érve Melinda hirtelen bedobja a csalit. "Másszuk meg!" Ez már csak hármunknak szól, és egy óra múlva a gigászi piramis csúcsán fényképezgetjük egymást. Visszafele aztán sietni kell, mert elered a hó, amely végig kísér minket egészen a menedékházig.

Margherita ház. Menny és pokol.

Társaink már útban vannak hazafelé, mi, hárman pedig immár harmadszor haladunk el a bivak sziklája alatti ismerős, fagyos ösvényen. Most is hideg van, de valahogy minden más. Érzem, hogy ma jó idő lesz. A forgalom is nagy, ez nem lehet véletlen. Tökéletes látási viszonyok mellett, szinte menetoszlopban haladunk előre, felfele. Az olasz-svájci határ gerincét átlépve hamarosan a tett színhelye közelébe érkezünk. Minden világos. Tegnap a Parrotspitze (4432 m) nyugati oldalába tévedtünk, nem kell elmenni a jelzőkaróig sem. Úgy látszik, ez egy tájékozódási pont a beavatottaknak, rossz látási viszonyok esetére. Három órája vagyunk úton, és a 4300 m-es magasság ellenére kitűnően érezzük magunkat. Nemsokára hosszú, enyhén emelkedő traverzek következnek először a Parrotspitze északi, majd a Punta Gnifetti nyugati meredek hófalain. Tündöklő az idő, csodálatos a kilátás. Végcélunkhoz közeledve elhaladunk egy jégeséses terület (serac) alatt is, majd ráfordulunk a csúcsfelszökésre. Fejünk felett a Punta Gnifetti ormáról szinte kilóg Európa legmagasabbra épült menedékháza a Margherita. A hozzá való feljutás az eddigieknél nagyobb erőpróba, de innen már nem érdemes feladni. A keményre fagyott firn falába ívelt nyomvonalban vágott lépések visznek fel a csúcsra. Felső harmada egy domború jéghát oldalában vezet, szinte a lábunk alá hajló görbülettel. Itt nem illik kicsúszni. Amikor éppen ideérünk, hirtelen szembetalálkozunk egy lefele igyekvő ötös kötélpartival. Néhány perces idegőrlő kerülgetés következik az egyirányú utcában, de valahogy azért keresztüljutunk egymáson. Még néhány lépés, és hat órás küzdelem után, 2003. júl. 5-én délben fellépünk a tetőre (4559 m). Itt közös rúdra fűzött olasz és uniós zászlót tépked a szél, alattunk felhőpamacsok úsznak. Megindultság vesz erő rajtam. Hagyom.

A híres-hírhedt házban alig lézengenek néhányan, de azok sincsenek valami kirobbanó formában. Az egyik férfi asztalra borulva könnyíti feje súlyát, egy másikat - mintha részeg volna - barátja, a könyökénél csípve meg ingét, most irányítja a latrina felé. Néhány öreg róka fakó arccal a sarokban kártyázik. A konyhaablak felé fordulva felismerjük a ház háromfős személyzetét, két férfit, és egy nőt. Az ő követésüket feladva fordultunk vissza tegnap. Emlékeznek ránk, szerintük sem volt veszélytelen a vállalkozásunk. Szállást kérünk, ételt és italt. ÖAV tagsági kártyámmal mindenre kedvezményt kapunk. Miközben felakasztom kis magyar zászlónkat a falra, felfedezem, hogy valami szokatlan történik velem. Mozgásom és gondolataim lelassulnak. Mintha súlytalanság állapotába kerültem volna egy űrkabinban, szinte lebegek. Felemelő érzés. Keverem a jobb kezemet a ballal - amit korábban sose szoktam -, és a kontúrok mellett vékony árnyékcsíkot látok, de így is roppant elégedett vagyok magammal. Ekkor veszem észre társaim arcán is a megszakítás nélküli vigyort. Csacskaságokat beszélünk, és mindenen nevetünk. Kitűnő az étvágyunk, nem tudjuk abbahagyni az evést. Attól függően, hogy melyik ablakon nézünk ki, kedvünkre válogathatunk a híres négyezresek látványában. A közeli Dufourspitze, és a Lyskamm, Zermatt mögött a Breithorn, a Matterhorn, a Dent Blanche, az Ober Gabelhorn, a Weisshorn, a Bishorn, és távolabb a Mont Blanc vattaszerű felhőfoszlányok mögül szemérmesen mutogatják magukat. Ez már a mennyország? Az oxigénhiány okozta eufóriában minden szippantás egy-egy joint slukk a menedékház ritka levegőjéből. Ha ez a morbus montanus, akkor én örökké hegyibeteg akarok lenni. Az ebéd utáni alvás édes, meleg békéje után a bajok késő délután kezdődnek. A tengerszintihez képest csaknem felére csökkent légnyomást nem lehet büntetlenül megúszni. Fejfájásrohamaink enyhítésére előkerül az Ibuprofen, mely csak kettesével hat, de nem csillapítja pulzusunk magas alapjáratú zakatolását. Meglepve tapasztalom, hogy vegetatív idegrendszerem által automatizált légzésritmusom nem elégíti ki oxigénszükségletemet. Az akarattal szaporábban vett levegő átmenetileg biztosítja a kényes egyensúlyt, mindaddig, amíg ébren vagyok. Ólomnehéz szempilláim elengedésére azonban - lidérces álomképek kíséretével - egyszerűen leáll a légzésem. Nem várom ki a végét, levegő után kapok. Szemgolyóimat a belső nyomás kifelé tolja, és időnként éles fények villannak fel előttem. Már bőven éjfél után lehetünk, amikor az egyik svájci társbérlőnk az ablakot nyitogatja, éppen a fejem mellett. Azt hiszi, hogy a hideggel oxigén is érkezik a szobába. Nem zaklatom, látom, hogy rosszul van. Alighogy visszafekszik az ágyába, hirtelen felpattan, feltépi az ajtót, és hangos csörtetéssel megindul a latrina felé. Csak találgatom, vajon kiért-e időben. István víz felől érdeklődik. Szája nyálkahártyája akár a ragasztószalag, nyelve fel van tapadva a szájpadlására. A kulacsot már magasra kell billenteni, de azért körbejár. Melinda a fejlámpás lemenetel kockázatát mérlegeli. Aggódom. Leszünk-e reggelre olyan egészségi állapotban, hogy mindhárman önerőből le tudjunk innen ereszkedni? A kívánt időjárást próbálom a koromsötét égbe szuggerálni. Pokoli ez az éjszaka. Végre hajnalodik. Felkelek, hogy kipihenjem önmagam mesterséges lélegeztetésének éjjeli fáradalmait, de lábujjaim zsibbadása nem múlik (enyhe fagyás?). Nem reklámozom, társaim sem panaszkodnak. A csendes készülődés közben feltűnik, hogy a háziakon kívül mindössze tizennégyen "aludtunk" a nyolcvan férőhelyes kísértetházban. Reggelink étvágytalan majszolása közben az egyik ablakon bakandikál a hajnali bíborsüveget öltött Matterhorn (4478 m), melynek csúcsánál mi most 80 m-rel magasabban vagyunk, de már nem sokáig. Lassan elenged Margherita, a vonzó hegyi szirén, örök vággyal fertőzve meg minket fajtája iránt.

-magnum-

Csúcs ez az érzés!