Trigláv 2005

Mióta az Interneten lehetőség van az időjárás-előrejelzést figyelemmel kísérni, azóta minden komolyabb magashegyi túra előtt árgus szemekkel figyeljük awww.wetteronline.de honlapját, illetve egyéb magashegyi időjárás-jelentésekkel foglalkozó lapokat. 
Mindezt tesszük azért, nehogy úgy járjunk, mint pár évvel ezelőtt a Kamniki Alpokba, hogy egy napos utazás után, a rossz időjárás miatt vissza kellett fordulnunk. 
A Triglávra készülvén nem engedhetjük meg magunknak, hogy belefussunk egy többnapos rossz időbe, ezzel veszélyeztetve a túra sikerét. Ezért egy hetet tűztünk ki a háromnapos túrára, megbeszélve azt, hogy csak a megfelelő pozitív előrejelzés esetén indulunk el. 
És eljött az idő, mikor hajnalban a megbeszélt helyen álltak a kocsik, tele cuccokkal, és végre elindultunk meghódítani a Júliai Alpok legmagasabb csúcsát. 
Ausztria felé vettük az irányt, végig a klágenfurti autópályán, így hamarabb odaértünk a kiindulási ponthoz, nevezetesen Stara Fuzina falucska parkolójához. A borongós idő ellenére bizakodva kerestük a parkolót, ahol majd egy kocsit otthagyunk, és a többivel átmegyünk a Sava vízeséshez, ahonnan végül is majd indul a túra. Menet közben kissé eltévedtünk, egy hegyi úton haladtunk felfelé, és örömmel állapítottuk meg, hogy a felhőket elhagyva, azok felett ragyogó napsütés van. A parkolóba érve, némi logisztikai manőver után átautóztunk a kiindulási pontra, ahol felöltöttük a túrafelszereléseket, felvettük a hátizsákokat, és nekiindultunk az előttünk magasodó falnak. A szinte függoleges fal messziről megmászhatatlannak tűnt, de ahogy közelebb értünk hozzá, jól látszott a tagoltság, és a rajta felkúszó kacskaringós gyalogösvény. A nap szikrázóan sütött, az első nekilódulás után hamar meg kellett állni, és levenni a fölösleges ruhadarabokat. Ahogy egyre feljebb értünk, mind gyakrabban kellett megállni és gyönyörködni az alattunk elterülő panorámában. A kitett helyeken kiépített drótkötél és vaskampók segítettek a továbbhaladásban. Lehet, hogy nyáron nem is lenne szükség ezekre, de télen biztos nagy segítséget jelenthetnek.
A meredek falon alaposan kifáradva felértünk egy erdős platóra, ahol kényelmesen haladva jutottunk tovább a Hét tó völgye felé. Kis idő múlva elobukkant a fák közül a legalsó tó, valószínutlenül zöld vizével kápráztatva el bennünket. A tó partján hosszabb pihenő következett, többen megmártóztak, mások csupán a lábukat lógatták a dermesztő vízbe. Aztán az elemózsia is előkerült, ezzel némileg könnyebbé téve hátizsákjainkat. Jó magyar szokás szerint alaposan felpakoltunk konzervekkel, és egyéb élelmiszerekkel, sőt, még gázfőzőt is cipeltünk, hogy majd meleget ehessünk. 
A kiadós pihenés és étkezés után folytattuk utunkat. Pozsik tanár úr jóvoltából részletes tájékoztatást kaptunk a fellelhető növényekrol, virágritkaságokról, pontos latin meghatározással kiegészítve. Egy ligetes, fenyvessel tarkított részhez érve újabb tó vize tükrözodött, a távolban pedig körvonalazódott első szállásunk sziluettje. A tájba illő menedékház teraszát szinte megszállta kis magyar csapatunk, kipakoltuk a hazait, de először szomjunkat oltottuk. Előkerültek a kicsi gázfozok is a hátizsákból, készült a meleg vacsora, a hideg sör mellé. Mikor étvágyunkon és szomjúságunkon úrrá lettünk, felkerekedtünk, hogy szétnézzünk a környéken. A tavak vize itt is hűen tükrözte vissza az őket körülölelő hegyek ormait. Néhány elvetemült társunk, erejét nem kímélve, felmászott egy magaslaton lévő hasadékot megnézni. Az omladékos oldalon nem volt egyszerű a feljutás, a lent maradottak árgus tekintettel figyelték a mászókat. Néhányan tisztálkodásra vetették fejüket. Egy sziklás rész takarásába húzódva szabadultak meg ruháiktól, és élvezték a hideg-meleg víz (fürödni hideg, inni meleg) áldásos hatását. Eljött aztán a pillanat, amikor elfoglalhattuk a szállásainkat fent a láger részen. Mi azon fajta turisták közé tartozunk, akik szeretjük a tömegszállást, szeretjük egymás horkolását hallgatni, szeretjük, ha egymás szájába lóg a lábunk. Tapasztalt hegyjáró tudja, hogy bakanccsal nem ildomos a szállásra felmenni, ezért vannak elhelyezve a lépcső alján a papucsok. Mi is kerestünk pár méreteset, csupán azt a hibát követtük el, hogy egy félreeső kis szobácskában hagytuk a bakancsainkat szellőzni. Akkor még nem tudtuk, hogy végzetes hibát követünk el. Az éjszaka nyugalmasan telt el, a hideget nem számítva, de fel voltunk készülve meleg hálózsákokkal, és takaró is volt bőven, így nem zavarta meg az éjszakai nyugalmunkat semmi. Reggel korán terveztük az indulást, nem is tudom miért, de valahogy a menedékházakban nem divat délig aludni?..!? A reggeli csomagolás után megdöbbenve tapasztaltuk, hogy akik nem a papucsok mellé tették a bakancsaikat, azok biza nem fognak hozzájutni egykönnyen, ugyanis minden helyiség zárva volt. Az ajtón egy kis tábla fityegett, hogy majd csak reggel hétkor nyit a ház. Így aztán kénytelenek voltunk várakozni, hogy hozzájutassunk elengedhetetlen lábbelinkhez. 
A „hajnal” semmi biztatót nem mutatott, szürke felhő borított mindent, és amihez hozzáértünk, arról csöpögött a víz. Ezért aztán jobbnak láttuk a kamáslikat felvenni, ezzel védve lábszárunkat a térdig érő harmatban. Éjszakai szállásunkat elhagyva vizes, sziklás terepen, néhol magas aljnövényzetben bukdácsoltunk előre. Lassan elhagytak bennünket a fenyők, és csak a csúszós, nyirkos sziklákon lépdeltünk tovább. A szürkeség miatt libasorban haladtunk, a látótávolság nem volt több pár méternél. Mindezek ellenére, elöl haladó szemfüles társaink egy szerelmeskedő szalamandra párra bukkantak. Mire lencsevégre kaptuk, addigra egyikük meglépett a vizes aljnövényzetben. Ahogy kapaszkodtunk felfelé, egyik pillanatról a másikra felértünk a felhők fölé, a szikrázó napsütésbe. Innentől fogva a túránkon végig sütött a nap, néha túlzottan is. Ahogy haladtunk, érdekes virágoskert tárult szemünk elé. A magashegyi virágok pompás arzenálja hevert a lábunk alatt, az enciánt pl. kaszálni lehetett volna , annyi volt. Aztán kisvártatva előbukkantak az első hófoltok is. A későbbiekben tapasztaltuk, hogy a nagy meleg ellenére érdekes módon még elég sok hó maradt meg a felső régiókban. A benyúló völgyek felhőtakaróba burkolózva csábítottak megállásra és fotózásra bennünket. Minél feljebb haladtunk, annál komorabbá vált a táj, elmaradtak lassan a hegyi virágok, és karnyújtásnyira tőlünk előbukkant a Trigláv csúcsa is. Ahhoz képest, hogy milyen közelinek tűnt, még jócskán kellett gyalogolunk, mire csak a közelébe értünk. A hármas csúcs alatt több menedékház (koca) is található, így mindenki eldöntheti, hogy melyikből indulva, milyen úton kívánja meghódítani a csúcsot. Jómagamnak már két oldalról volt szerencsém megmászni, ez a harmadik – amin most mentünk – volt a legnehezebb. A hegy oldalába jól kiépített utat vágtak, nem kis fáradság lehetett ez akkoriban, és a karbantartása is sok energiát emészthet fel. Közvetlenül a csúcs alatt, kisebb-nagyobb hófoltok jelezték, hogy július ellenére nemrég még téltábornok volt itt az úr! Testközelből tapasztalhattuk ezt, beérkezvén egy kuloárba, ahol meredek hófallal találtuk magunkat szembe. A kitaposott ösvény eltunt, a hóban próbálkozások nyomait láthattuk. A feljutást megkönnyítendő elokerült egy kötél is A kuloárból kijutva már nem volt nehéz dolgunk, bár meredek volt nagyon az út, de biztonságosan lehetett haladni. Az embereken érződött a fáradtság, nem kis szintkülönbséget kellett leküzdeni, míg idáig feljutottunk. Többeknek a vízkészlete is elfogyott, nem megengedhető módon, hólével próbálták oltani szomjukat. A hegységben kevés forrás van amúgy is, ezért kénytelen az ember a folyadékkészletet a menedékházakban pótolni. Egy jelentősebb forrás van, a Vodnikov Domnál, de ezt csak lefelé fogjuk érinteni. 
A csúcson – más csúcsokhoz képest eltérő módon – nem kereszt áll, hanem egy urhajóra hasonlító fém henger. Hogy miért? Azt nem tudni, egy biztos, hogy pár ember számára e hengerben átmeneti menedéket lehet lelni, ha az idő zordra fordul. A csúcson kattogtak a fényképezogépek, megörökítve a pillanatot, hogy itt jártunk 2864 méteren. Azt gondolná az ember, hogy ha már fent van a hegy tetején, túl van a nehezén a dolognak, de ez nem mindig van így! A csúcsról lefelé vezető út egy szűk gerincen vezetett végig. A lejutás biztonságát növelve drótköteleket építettek ki a kritikus helyeken. Fentről látható második szállásunk színhelye, a Triglavsky Dom, a környék legnagyobb menedékháza, ami télen-nyáron folyamatosan nyitva van. 
Leereszkedvén a csúcsról, meglepetéssel tapasztaltuk, hogy rajtunk kívül más magyar társaság is van a házban. Fiatal egyetemisták múlatják az időt, másnap indulnak a csúcsra. 
A ház nagyon jól felszerelt, napelemekkel tarkított teteje már messziről csillog a verőfényes napsütésben. Szomszédságában szélerőmű surrog, így biztosítva a folyamatos villamos energiát. Mindezek ellenére nem pazarolnak semmit. Csak a közös helyiségekben van villany, a mellékhelyiségekben időkapcsolós megoldást alkalmaznak, és a csapot sem lehet nyitva felejteni. Az emeleti szobákban most is többágyas szállást rendeltünk, bár ez nem olyan lágerjellegű, annál egy fokkal igényesebb. Lent az „étteremben” (nevezzük így a közös helyiséget, ahol enni is lehet) igazi menedékházi hangulat uralkodik. Érdekes illatok elegye csapta meg orromat, ahogy beléptem, összekeveredvén a masszív izzadságszag a káposztaleves illatával, és felfedezni véltem valamilyen pálinka aromáját is. Később egy gitár is előkerül, és „nemzetközivé lesz a világ...” 
A reggelt többen nem érik meg, mármint fejfájás nélkül. Mi ebből a tanulság? Idegen pálinkából módjával igyál! Így aztán a reggeli indulás kissé vontatottra sikerült ismét, de a verőfényes napsütés erőt adott mindenkinek. Annak ellenére, hogy hétágra sütött a nap, nem volt valami meleg, de magashegységben ez így szokott lenni. A már említett Vodnikov Dom felé vettük az irányt. Az út többeknek már ismerős volt, hisz pár évvel ezelőtt már jártunk ezen az úton. Lefelé haladva a csapat szétszakadozott, csak a menedékháznál lévo bővízű forrásnál álltunk meg egy hosszabb pihenőre, ahol feltöltöttük kulacsainkat. Újra elénk jöttek a fenyők a domboldalakon, az aljnövényzet gazdagon virított alattuk, mohás sziklákon csúszkálva araszoltunk lefelé. Az út vége felé mellénk szegődött egy bővízű patak is, mely egészen a parkolóig kísért bennünket. 
Ezzel még nem ért véget háromnapos kalandunk, ugyanis a Bohinji-tó partján még strandoltunk egy jót, sőt meg is mártóztunk a jéghideg vízben. Jól esett lemosni a három nap porát, fent a hegyen nem nagyon volt lehetőségünk a tisztálkodásnak hódolni. 
Miután kellőképpen felüdültünk a hegyek övezte tengerszemben, kocsikba szálltunk és megállás nélkül hazajöttünk. Isten ajándéka volt ez a három nap, mert egy szem esőt nem láttunk a hegyen, nem úgy a klágenfurti autópályán, ahol olyan felhőszakadás kapott el bennünket, hogy szinte semmit nem lehetett látni.

Szép volt, jó volt ez a három nap. Legközelebb Ausztria felé vesszük az irányt, hisz még idén szeretnénk a Grossglocknerre feljutni, valamint a Dachstein szikláin mászni.

Mr. President