Go Opel Go! (Montenegró 2004)

A Petőfi rádiót hallgatva egy vitorlásverseny kapcsán említést tettek Montenegróról, és vele Európa legdélebbi fjordjáról. Könyvtári és net-es információgyűjtés következett, majd két hét múlva az őszi tanítási szünet, melynek tudata „begyújtotta rakétáinkat”.

2004. október 30. Szombat. 11 órakor útra kelünk Hotel Kadettünkkel, valamint egy heti élelemmel és némi bizakodással, hogy épségben haza is érünk. Eme esős délutánon első állomásunk Plitvička jezera. Este érkezünk, így csak a bejárat felderítése és az (autóban) alvás a cél.

Október 31. Vasárnap. Sorban érkeznek a turisták a „parkolónkba”. Mindenki rendes túracuccban, sokan esőre felkészülten, igyekeznek a bejárat felé, és mi is a nyomukban. A belépő 75 kuna (télen 22, de akkor csak a nagy vízesésig juthatunk – elvileg). A terület szépen rendben van tartva, szemét csak elvétve fordul elő, a túrázók különböző útvonalak közül választhatnak - ki mire kíváncsi, és mennyit bír a szerint. Az útvonal-eligazító táblák közérthetőek, a hajózás és a buszozás benne foglaltatik a belépőben. Reggeltől sötétedésig egyfolytában gyaloglunk, sehol nem pihenünk, és még így sem tudunk bejárni mindent. Erről a helyről talán csak annyit mondanék, hogy az esti naplezárós beszélgetésünk közben felmerült egy kérdés: a Plitvicei tavaknál láthatunk különlegesebbet mostanában? Érdemes egyáltalán tovább mennünk? Hisz otthon is rengeteg dolgunk lenne. - Nem sokon múlott, hogy meghiúsuljon a montenegrói tervünk.

November 1. Hétfő. Következő ötlet a Krk vízesés megtekintése. Belépő 20 kuna/fő, és kaptunk képekkel illusztrált prospektust, melyen elővizuálhattuk a látnivalókat. Úgy döntöttünk, hogy Plitvicén láttunk ennél jobbat is, és amúgy is szorít az idő. Sibenik, Split útvonalon Omis-hoz érve erősen megváltozott a partvonal sziklaképe, méretes természetes falak tornyosultak a magasba. Egy sziklás folyóvölgyben indultunk szálláshelyet keresni. Egy darabig kanyarogtunk a folyó mellett, majd az út felvezetett a meredek, és ténylegesen egymás mellett kúszó, szerpentines szakaszon a hegyekbe. Egy falucska hétvégi házas, hegyi hajlékos területén parkoltunk le. Az egy hajlékban tartózkodók kíváncsi tekintetére válaszként mutattuk, hogy itt szeretnénk aludni. A nő hevesen tiltakozott. Ennek ellenére nyugodtan megvacsoráltunk, megvártuk, míg megunják az ajtajuk előtt tartott „őrséget”, majd megágyaztunk és lefeküdtünk.

November 2. Kedd. Reggelre megenyhültek a szomszédaink, ismerősként köszöntöttük egymást, ki-ki a maga nyelvén. A férfi rámutatott a jobb hátsó kerekünkre, én kíváncsian odanéztem, és egy lapos gumi fogadott. Reméltem, hogy csak az a rosszul megjavított gumihiba tréfált meg minket, mellyel már egyszer-kétszer találkoztam. Ha a ragasztáson álltunk meg, akkor kicsit eresztett a kerék. Megnéztem - azon álltunk. Orvosoltam. Innen egy raftingra csábító táblát követve sajnos nem a folyóhoz, hanem csak egy házhoz jutottunk a mediterrános hangulatú faluban. Közben láttunk egy bácsit, aki kisebb méretű lován lazán, oldalt ülve „ballagtatott”. Nagyon barátságossá vált a hely. 
Visszaszerpentineztünk a tengerpartra. Makaska, Zaostrog, majd a tengerparton ebéd, kagyló és tengerisün gyűjtés. Bačinska jezera › Neretva torkolat. Itt hatalmas mandarin földek láthatók mindenütt. A főút mentén végeláthatatlan a mandarin- és mézárusok sora.
Trstenoban láttunk egy 450 éves hatalmas platánfát egy arborétum bejáratánál. Dubrovnik felülről az út mellől lenyűgöző település masszív várfallal, bástyákkal. A Crna Cora-i határátkelés simán, gyorsan és ingyen ment - az előtájékozottságunk szerinti 10 € belépési vámot nem kérték. Alig tettünk meg pár száz métert, az úton talán hazafelé magányosan ballagó szamarakat kerültünk ki – éreztük, egy más világba cseppentünk. Hercegnovi tengerpartra épült várához érve azt körbejártuk, de bejutni nem tudtunk. A közelben egy munkagépes telephelyen leltünk nyugovóhelyet.

November 3. Szerda. Korai kelést követően elindultunk a kotori fjord bejárására. A tájkép a Verige átjáró után kezdett egyedülállóvá válni, így többször is megállásra, fényképezésre „kényszeredtünk”. A Sz. György és a Szirti Madonna–szigetek; a ködfátyolos háborítatlan vizű öblök és sziklás hegytömbök a délelőtti napvilágításban felejthetetlen élményt nyújtottak. Odébb egy halászháló úszó bójarengetegén a sirályok békésen pihentek. Bár az öblök több pontján kerestünk a vízben kagylókat, csak itt találtunk, nem is akármilyeneket. 
Kotorban alulról szemléltük a Sz. János erődöt kiterjedt várfalrendszerével, majd nekiindultunk a város fölé tornyosuló Lovčen oldalában kanyargó szerpentinen. Itt is többször megálltunk az egyre jobban kitárulkozó látvány miatt, mígnem egészen a tengerig el nem lehetett látni. A Kotorral szemben húzódó hegytömb sziklái bordázottnak tűntek, az alant még túl magasan tornyosuló Sz. János erőd mélyen alattunk bújt meg, de még felettünk is magasodott néhány kopár hegycsúcs. A szerpentines úton több érdekes látnivaló is akadt: szembejött velünk 4-5 tehén, csak úgy magukban, az út menti füvet, cserjéket legelészve. Kicsit feljebb egy tehén viszont a platón utazva tartott lefelé, lakberendezési tárgyak (szekrény, ágy), és egyéb lom társaságában – költöztetés montenegrói módra? Njegusi falu előtt egy alagúton haladtunk át, a közelében a meredek kőtörmelékes, sziklás mélybe ledobált autóroncsok és alkatrészeik (talán nincs „Méh” telep vagy messze van), valamint sok-sok szemét bántja az arra járók szemét – de ez az egész országra jellemző. Itt a Nemzeti park fogalma ezek szerint nem fontos. Nem is tudom, hogy a mélyből mivel és mennyiért lehetne felhozni a „leleteket”. Szerintem egyelőre nem is bírná el ezt a szegény ország. De a táj csodás. Kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, és visszaereszkedtünk az öbölbe.

Kotori öböl

Kotor óvárosa különleges hangulatot árasztott partmenti szűk utcájával, az egyik oldalon házakkal, a másikon - helyenként padka nélkül egyből – az öböl vizével, a házakhoz tartozó magán csónakkikötőkkel, guminadrágban a vízben hálóját igazgató halásszal. Tivat után Budvánál értük el a tengert, annak partján, majd a hegyoldalban folytatódott az út; láttuk St. Stefan szigetét, ahol a pénzesebbek nyaralnak (hírességek, filmsztárok). Petrovac-nál lementünk az amúgy néptelen partra: vöröses, aprókavicsos volt, pálmalevéldarabokkal felszórva. A víz kicsit hidegnek bizonyult, kár, hogy kényesek vagyunk, pedig nem lett volna rossz még novemberben úszni egyet. Viszont újabb kagyló és tengerisün gyűjteménnyel gyarapodtunk. 
A Skadarsko jezero (Shkodrai-tó) felé indultunk tovább, az út a hegyekbe vezetett, s egy szerpentines kanyarban egy kivezető keskeny földútra hajtva, romos ház kutyaugatós kétes biztonságú környezetében szálltunk meg.

November 4. Csütörtök. A tengerpart látványát (két kigömbölyödő sziklafal) Petrovac-nál elhagyva átkeltünk egy magas hegységen, ahonnan lepillantva a Shkodrai-tó látképe bűvölt el minket, melynek déli oldala már Albániáé. A tavon átvezető hídon fotózásra invitált egy a vizen ringatozó halászladik. Odébb egy lerobbant halászfalu és egy erőd került utunkba. A tó környékén több helyütt az út szélén halat árultak a helyiek, nem is akárhogyan. A madzagra kötött 30-50 cm-es példányokat belógatták az autó elé (de sajnálatukra nem haraptunk rá). 
Hamarosan elértük a fővárost, a 170.000-es lélekszámú Podgoricát. A belvárosban a főút mentén egy nagy piacot meglátva megálltunk kicsit tájékozódni az itteni portékákról, és felderítettük a mellette elterülő bolhapiacot. Szinte olyannyira szemetes volt e földes, füves terület, mintha egy kezdődő szeméttelepen tartanák a vásárt. Valaki közben a talán feleslegessé vált portékákat (ruhákat) égette kupacban. Az emberek a miénknél sötétebb bőrűek és talán az arcformájuk is jellegzetesen más, de ez inkább a szegényebbeken tűnik fel, azt pedig sokat látni. Azon már meg sem lepődtünk, hogy az árusok nagy részénél katonai cuccok kínálkoztak (hisz nem régen még hadban álltak). Én a szomszédos parkolóból figyeltem Nettit, nem mertem az autót magára hagyni. Miközben megörökítettem Nettinek egy parazsas vasalóra irányuló egyébként sikertelen alkudozását (azt gondolták, milliomos külföldi), ezalatt kettő ember is meglátogatott engem, hogy segítsek rajtuk némi zsetonnal – szigorúan bezárkóztam az autóba belülről. Kivételesen kimondottan örültem egy-egy közeli rendőri jelenlétnek. 
A főúton, a város szélén találtunk egy benzinkutat (érdekes módon ebben az országban a 98-as benzin olcsóbb a 95-ösnél), tankoltunk, a szomszédos „laktanyából” közben libasorban vonultak ki az itt rendszeresített Land Rover terepjárókkal (11db)– ide megy el az ország pénze? Utunk a Maraca folyó mentén vezetett, érdekes kanyonjával újra csak ámulatba ejtett minket. Környezete csak elszórtan, és ritkán lakott, nyugodt vidék, mérsékelt forgalommal. Megpillantottunk egy nagyon ígéretes függőhidat, letértünk az útról egy legelőre, leparkoltunk, és pár lépést követően már rá is léptem a kissé félelmetes „vietnami” hídra. Szorosan markolva a hintázó függelék korlátjait elindultam. A széles és mély függőlegesen sziklás folyómeder túlsó fele már nem is érdekelt, miután közelebb kerültem egy szakadt tartókötélhez, s visszatotyogtam Nettihez : Ezt ki kell próbálnod! Amúgy a túloldalon sziklás, kopár, ösvénytelen, hirtelen domboldal fogadott volna, amin a híd után legfeljebb négykézlábas testedzéssel lehetett volna továbbjutni. 
Haladjunk! Kolasin után (csak cirill betűkkel volt kiírva a táblán a név) a Biogradi–tónál szerettünk volna enni, de egy sorompó utunkat állta. Így továbbhajtottunk, majd Mojkovacnál balra fordulva a Tara folyó medrét kezdtük követni. Eleinte sík részen folyt a türkiz patak, majd egyre mélyebb medret vájva magának már sziklák, hegyek között haladt. A többnyire szinte függőleges falú hatalmas szurdok oldalába vájt úton, rövid alagutakon keresztül lassan haladtunk, mivel a szép táj nem engedett gyorsítani, és több helyen meg is kellett állnunk csodálkozni, fényképezni. A Tara kanyonja a helyenként 1300 m-es mélységével a Colorado kanyonja után a második legmélyebb e földön. Ez itt mind a Durmitor Nemzeti Park része. A sziklás tömbök csillapodtak, enyhén síkabbá vált a táj, elértünk egy, a folyó felett 80 m magasan átívelő viadukthoz. Előtte kontíneres „Policija” állott, ahol tájékoztatást kértünk, miközben ők dübörgő „nép”zene mellett teljesítettek szolgálatot. Jobbra fordulva a hídon átgyalogoltunk, majd az autóval balra letérve Žabljak irányába haladtunk tovább.

Žabljak

Žabljak többnyire faházas falu, egy fennsíkon telepedett meg. Rosina Voda felé tartva alpesivé vált a táj. A Durmitor síközpont mellett is elhaladtunk a csipkés tetejű csúcsok alatt. Egy elágazóhoz érve tanakodtunk, hogy vajon a rövidebb úton, Bosznián keresztül elmerjünk-e indulni haza, mennyire lehet veszélyes, s végül ezt választottuk. A Durmitor vonulatain át egy 38 km-re lévő falu felé vezetett egy útirányjelző tábla köves, makadámos úton. A feljebb sziklás, lejjebb füves oldalba vésett úton többnyire egyenetlenül lemunkált kőzet volt a járható felület. Annyira rázta a kerekeket, hogy nem mertem 20-25-nél gyorsabban haladni. Megfordulni próbatétel lett volna a keskeny úton, így meg kellett tennünk néhány km-t. Alattunk a völgyben több helyütt kis tavak (tengerszemek) jócskán vagy teljesen kiapadt medrét találtuk. Utunkba akadt egy stoppos bácsi, aki enyhén szólva állatgondozós ruhát és lábbelit viselt, és nagyon nehezen tudtuk vele megértetni, hogy nem kellene befeküdnie hátra a „hálókocsinkba”. Az első megfordulási lehetőség egy nyeregre érve fogadott, no meg egy csinos menedékház is. A kilátás és a nyugalom kész terápia. Forgalom nem volt szinte egész nap, erre a rázós útra nem sokan éheznek. Szekerünket hátrahagyva elindultunk egy közeli csúcs felé jobb kilátást és fotótémát keresni. A zöld hullámzó völgyekben itt-ott megbújik egy-egy aprócska fa pásztorkunyhó. Sem ember, sem állat, sem az eget hasító repülőgép nem jár erre, nem zavarja a szokatlan csendet. Csak mi. Megfordultunk, és addig mentünk visszafelé, míg egy kis lakatlannak látszó faház közelében a legelőn nem találtunk éjszakázó helyet.

November 5. Péntek. Nagyon hideg lett reggelre. Három zokniban, hálózsákban is fáztam. (Ahhoz képest, hogy előző este csupaszon, kitakarózva aludtunk…) Feltápászkodtam, és deres fű fogadott. – Ezért a hideg! Visszagurultunk Žabljak-ba kenyérért (40 cent/600g), s mivel finom volt, mindjárt vettünk mellé még egyet. A falu határában, ahol már csak itt-ott aprócska faházak és gazdasági épületek álltak, megpillantottunk egy „sir” feliratú táblácskát. Nettinek beugrott egy nyelvi emlékkép: sajt. Felhajtottunk a tábla által mutató irányba egy lelegelt, karámmal kerített udvarhoz. Ott állott egy aprócska, meredek tetejű alpesi jellegű faház, ahonnét érkezésünkre két kis öreg lépett ki. Az idős pár nagyon kedvesen invitált be bennünket. Bezártam az autót, de erősen tiltakoztak, mert nem kell félnünk. Tényleg veszélytelen környéknek látszott, de sosem lehet tudni. Bemutatkoztak, jó kis szláv kiejtésű neveik voltak – meg nem mondom mi. Beléptünk a kunyhóba, az ajtó tokja alacsony volt, le kellett hajolnom. Egy kb. 3,5 x 5 m-es helyiségből állt az épület. Balról az ágy, mellette szekrény, majd a kályha, jobb oldalon szemből polcok, azokon sorban kb. 12 zománcozott lavór, mindben tej, feldolgozásra várva; végül jobbról mellettünk egy étkező asztallal zárult a lakberendezés. Kellemes, igazi tejillat uralta a házat, akár egy tejcsarnokban, gyermekkoromban. Magával ragadó volt az a szegénység és egyszerűség. Kerek edényben préselt sajtból előbb kóstolót kínáltak, majd fél kilónyit kértünk is belőle. Nyelvi nehézségek miatt nem volt egyszerű megértetni magunkat - ha már cirill betűkkel írnak, érthetnének oroszul. Elbúcsúztunk. 
Enyhén hullámzó legelőkön keresztül vezetett a szűk út, leálltunk a fűre: ebédidő. Leültünk az autó mellé és nekitámaszkodva megterítettünk. Előttünk tehenek legelésztek a réten - kerítést vagy villanypásztort sehol sem láttunk a nagy területeken. A csend halálos, forgalom szinte nincs, ha elvétve mégis ment arra egy autó, akkor köszöntünk egymásnak. Lovak jöttek az úton felénk, de amikor közelebb értek, félénken mind a heten nagyot kerültek - kantár nem volt rajtuk, mintha vadlovak lettek volna. Útra keltünk. Később egy pár km-rel odébb újra megpillantottuk őket, de amint észrevettek, bár a távolság még nagy volt, mégis vágtára fogták magukat a mind nagyobb távol felé. Délnek tartottunk, szerpentines utakon, jelöletlen kereszteződésekben, de tévedés nélkül jutottunk Nikšić-be. Ami szokatlan volt ebben az országban, hogy rengeteg a stoppos. Még fekete ruhás mamát is láttunk kitenni a kezét, ha el akart jutni „A-ból B-be”, gondoljuk, nem nagyon volt szerencséjük buszhoz, merrt mi se láttunk. Viszont szembejött egy gyerekekkel tömött kisteherautó – talán iskolabusz lehetett helyközi járat hiányában. 
Innen a Bosnyák határ felé mentünk. Nikšić-től nem messze egy az iskolából éppen hazafelé tartó gyerekcsapat útmutatását követve (túrainfrastruktúra hiányában) megnéztünk egy ókori római hidat és egy érdekes tavat apró–nagyobb szigetekkel. Bosznia, határátkelő: nem tudtuk, hogy kell vízum. Értelmetlen papírmunka és várakozás után kezünkbe kaptuk a kiutasítást igazoló dokumentumot (különleges emlékként őrizzük) és visszaengedtek a montenegrói határőröknek, akiknél szintén sokat kellett várakoznunk, összesen több mint másfél órát (de legalább az egyik rendes tiszt megkínált minket mandarinnal). Közben már besötétedett. Nagy nehezen újra Montenegróban keresgélhettünk egy kevésbé kerülő utat, melyet az egyik határőr tanácsára próbáltunk meg.

Crahovo felé indultunk el Risan-ba. Az útirányt jelző táblák hiányoztak, vagy ha megvoltak, akkor választási plakát volt rájuk ragasztva - mint általában ebben az országban. Sokat kérdezősködtünk, voltak helyek, ahol autókat állítottunk meg a sötét semmi közepén egy kis infóért. Mi féltünk tőlük, ők féltek tőlünk – volt, aki először továbbhajtott, majd visszatolatott, hogy segítsen. Valahol a hegyekben áthajtottunk egy gyéren világított, nagyrészt lerombolt falun is. Rettegtünk, nehogy már ott romoljon el az az áldott kedves autónk. Odébb meg az út fogyott el, vagyis az aszfalt, és nagyon rossz makadámon és földúton zötyögtünk erősen mérsékelt tempóban pár km-en keresztül valami ültetvény mentén. Majd aszfaltos utak lettek, de oly szűkek voltak, hogy a már akár 300-500m-re lévő, szemből érkező a fényszórónkat látva is félre állt, amíg el nem kerültük egymást. Máskor pedig mi engedtünk - aki előbb talált beugrót. Szerpentinen, hegyoldalban kanyargós utakon a beugró kevesebb is és kissé veszélyesebb is volt. Szeretem az izgalmakat (de félni nem szeretek), alig vártam, hogy ennek a jó egy-másfél órásra sikeredett rövidítő szakasznak vége legyen. Megérkeztünk Risan fölé, leláttunk a Kotor-i öböl fényeire. Megnyugodtunk. Miközben leereszkedtünk a tekintélyes hegyoldal szerpentinjén, két helyen is rávilágítottunk az út szélén rekedt autómaradványra (az egyik kiégett). Az öböl partján éjszakáztunk, de nem az elsőre kiszemelt helyszínen, mert onnét össze kellett szedelőzködnünk és kicsit odébb állni biztonságosabb helyre.

November 6. Szombat. 7:30 A reggel azzal kezdődött, hogy feltöltöttük a kamerát egy csapat halász bódéjában, amíg megreggeliztünk. A végén hálaképp otthagytuk nekik az összes gyümölcsünket és diónkat. Ismét ellátogattunk Kotorba (régen láttuk) lefilmezni az óvárosi részt. Újra kagylóztunk (csak már otthon nincs hova tenni). Innen hazafelé indultunk. Az egyik határátkelőnél még délen egy baljós megjelenésű határőr az útlevelünket vizsgálgatva felolvasta, hogy „Zalaegerszeg” és hozzáfűzte: ZTE – és drukker arccal mosolygott (pedig mint utólag megtudtam, Montenegro kikapott). A Neretva torkolatánál, a „mandarinországban” egy kartondoboznyi (kb. 10-15 kg) gyümölcsöt megkaparintva folytattuk utunkat. Sokszor problémám volt a fáradságom miatt, de ezúttal találtam megoldást: valahányszor elkezdte a fáradtság nyomni az agyamat (15-20 percenként), csak kértem egy mandarint Nettitől. Savanykás íze minden alkalommal gyorsan hatott és „tartósan” ébren tartott. 
Plitvice magasságától Egerszegig hideg, szakadó esőben nyomtam a pedált. Szinte tocsogtam a vízben, mert az autó valahol befolyat. (A lyuk azóta sincs meg.) Éjjel 3-ra értünk haza. 
Nagyon örültünk, hogy a Plitvicén látottak után mégiscsak tovább mentünk délnek, és felejthetetlen élményekkel gazdagodhattunk. Öregségünkre úgyis elfelejtjük, de olvasni talán nem (csak, hogy hova tettük ezt a túraleírást és a többit).

Ez egy 2500 km-es történet volt. 
Visszavágyunk.

Muzsi Miklós és Rohonczi Anett

Kotor és a fjord