Három lépés a halál

Mi következhet más az elmúlt évek varázslatos Padis és Retyezát kalandjai után, mint a Fogarasi-havasok. Itt vagyunk hát. A 2009. július utolsó hetére kitűzött Fogarasi gerinctúránk a Balea tó – Zergetavi hágó – Zerge tó – Sárkányok ablaka – Három lépés a halál (La trei pasi de moarte) – Kis Árpás – Nagy Árpás – Podragu nyereg – Moldoveanu szakaszához érkezett. A végig 2000 m felett kígyózó, letaglózó szintvesztésekkel megáldott szellős gerinc nagyhátizsákos leküzdése még a legszélesebb arcú túrázót is előbb-utóbb alázatra bírja. Az Alpokban növesztett mosolyunkat mi is törölgetjük már a képünkről, annál is inkább, mert úgy tudjuk, hogy a Fogarasi-gerinc eddigi embert próbáló igénybevétele csak egy röpke kéjutazás volt ahhoz képest, amilyen lelki terrort hamarosan át kell élnünk. Erre készültem egész nyáron. Már itt vagyunk a közelében, a Sárkányok ablakánál.

Számomra a környékről az egyetlen részletes információt, az egyetemi előadóként ismert Szutorisz Gyula "Hegyek és virágok" című könyvének (Kornétás Kiadó, 2003) az alábbiakban idézett részlete szolgáltatta:

"… egy éles sziklagerinc állta utunkat – a La trei pasi de moarte (Három lépés a halál). Ez a Fogarasi-havasok gerinctúrájának legfélelmetesebb szakasza. Itt az 50 m hosszú éles gerincen, szaknyelven a kőparipán lovagló ülésben lehet a legbiztonságosabban átmenni. Kétoldalt legalább 1500 m-es, 70-800-os lejtésű mélység tátong. Megkerülni nem lehet, csak visszafordulni. Segítségképpen vízszintes kábelt függesztettek fel a gerincnél teljes hosszában. Ebbe kapaszkodva könnyítették meg az átkelést. Mi is hoztunk magunkkal kötelet, karabinert és vállhevedert, hogy biztosíthassuk magunkat. Ideérve döbbenten láttuk, hogy több nitt kiesett a sziklából, így a biztonsági felszerelésünket nem használhattuk. Abban egyetértettünk, hogy mindenképpen át kell jutnunk. A barátommal megbeszéltük, hogy csak lovagló ülésben mehetünk át, hason kúszva és kétoldalt felsőkarunkkal szorítva a gerincet. Minden mozdulatra ügyelni kell, mert a hátizsák könnyen kibillenhet az egyensúlyból. Visszafordulni nem lehet, ezért végső esetben inkább le kell dobni a hátizsákot, így nagyobb esély van a továbbjutásra. Mindent a hátizsákba kell rakni, amely felvéve nem lötyöghet, a hevedert szorosra kell állítani. Fontos az is, hogy menet közben nem szabad le, csak előre nézni! Ráültem a gerincre, és nem sietve, fél óra alatt átjutottam. Lecsatoltam a hátizsákot, és visszakiáltottam a barátomnak, hogy ő is nyugodtan jöhet. Hosszúnak tűnő várakozás után a látókörömbe került, és intett felém. Nemsokára ő is átért minden baj nélkül, és megkönnyebbülten mosolygott. Igazi hegymászó megpróbáltatás volt ez."

Szutorisz Gyula ugyan növénygyűjtőként járta a vidéket, de a Mount Everestet meghódító új-zélandi Edmund Hillary is méhész volt eredetileg. Úgy gondoltam, hogy ha errefelé is olyan fából faragták a növénygyűjtőket, mint Új-Zélandon a méhészeket, akkor fel kell kötnöm a gatyát. Így hát – amíg a többiek sütkéreznek a napon – felveszem a sisakomat, beülőmet, ráakasztok egy fürt karabinert, néhány expresszt, Z-húzásra is készülve reversot, tiblocot, rövid-hosszú pruszikokat, egy-két hevedert és előkészítem a kötelet is. Azt tervezem, hogy ha a szél le is akarna dönteni, úgy megyek végig elöl a gerincen, hogy a meredek sziklán a hosszúra állított túrabotjaimat jobbról-balról a talpaim alá támasztva egyensúlyozok, miközben Gábor hátulról biztosít kötéllel, de ha végképp nem menne másképp, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, a lovagló ülés. Ez a zsokénak oly kedves pozitúra valamirevaló hegymászóhoz méltatlan ugyan, de alázatomban kész vagyok bármikor fejet hajtani a hegy akaratának. És ha majd valahogy átérek, egyenként átbiztosítom a többieket is.

Minden részletre kiterjedő tervezgetésem közben egyszerű öltözetben, ódivatú hátizsákkal, könnyű túracipőben a Sárkányok ablakához érkezik egy magányos román hölgy, és halk köszönés után egykedvűen, szinte unottan megindul a "Három lépés a halál" irányába, mintha sétálni menne egy parkba. Gáborral, Krisztával, Lakattal, Mariannal, Melindával egymásra nézünk, és viszont. Csak állunk. Én teljes harci díszben, a többiek hozzám képest szinte meztelenül. Először Melinda eszmél, és – csak úgy rövidnadrágosan – határozottan elindul a román lány után, a többi szinte meztelen nesztelenül követi. A román lány vonzza, én taszítom őket. Olyan érzésem támad, hogy társaim most nem szeretnének együtt mutatkozni velem. Szórakozóhelyen éreztem már ilyet, de hegyen még nem. Mintha nem akarnának egy – a román lapok első oldalán megjelenő – a Fogarasi-gerincet ért UFO-támadásról szóló szenzációs képes beszámolóhoz asszisztálni. Ilyet még nem láttak errefelé. Én teljes menetfelszerelésben a kötél lankadó végét szorongatva, bénultan bámulom, ahogy a többiek lábujjhegyen – csak azért, hogy meg ne zavarjanak – előreosonnak, majd csendben eltűnnek a szemem elől. Kriszta még egy sajnálkozó pillantással visszanéz, aztán végképp magamra maradok. Egy utolsó kétségbeesett mozdulattal még próbálnék hátulról segíteni, de mivel eddig minden tanfolyamon azt tanultam, hogy a kötelet tolni nem lehet (bár szabad), visszagyömöszölöm a hátizsákomba és a társaim keresésére indulok.

Nagy karabiner csilingeléssel közeledek feléjük. Könnyű drótkötelek fogadnak. A többiek piknik hangulatban viháncolnak az egyre jobban ellaposodó gerincen, de én csak a pengeélt keresem. Helyette egy jól kitaposott, szélesedő gyalogösvényt találok. Azonban engem nem olyan fából faragtak, hogy könnyen hagynám magam a tények által befolyásolni. Különböző elméleteket gyártok, miközben Melinda csitítgat. Egy darabig tűr, majd lopva körülnéz és sürgetően felemeli a hangját: "Papa, vetkőzz már le!" Kicsit még kéretem magam, de a lassan körém gyűlők könyörgő tekintetét látva, megadom magam. Éppen jókor, mert mindkét irányból túrázók népes, színes társasága közeledik felénk, és lehet, hogy közülük sokan még nem is láttak beülőt. Ekkora stressznek nem sportszerű kitenni a jóhiszemű nemzetközi kirándulókat – a saját túratársaimról nem is beszélve.

Most, hogy túl vagyunk a "Három lépés a halál" megpróbáltatásain, nagyon meginnék már egy (vagy kettő) Ursus sört a Podragu menedékházban (2.136 m), de ahhoz majd mélyen le kell ereszkednünk a Podragu nyeregből (2.307 m), miután leküzdöttük a Fogarasi havasok, és egyben Románia legmagasabb hegycsúcsát, a főgerinctől kissé kívül eső Moldoveanu-t (2.544 m).

De igazából már most, a következő napokban sorra kerülő, az Ördög-szoros (Strunga Dracului) láncos útján megközelíthető, egykori magyar-román Fogarasi határgerinc, és egyben Erdély legmagasabb csúcsa, a Negoiu (2.535 m) jár a fejemben.

-magnum-