Levél Várkonyi Lászlónak

"Ezt elszúrtuk Oszi!", értékeltem szemrevaló, de működésképtelen Z-húzórendszerünket a Forno gleccseren. Félhangos füstölgésemre kötél- és tettestársamtól, Istvántól nem vártam reagálást, de jött viszont tőled. "El Dezső!", mondtad helyette meglepetésemre a hátunk mögül nevetve, miután megláttad a rosszul kötött Garda csomót a megszorult flasencugban. Rajtunk kívül a fiatal társaságban ezt a humort senki sem értette. Mi, ötvenhatosok félszavakból is megértjük egymást. Legalábbis ami az 1968-ban játszott Bors című magyar TV sorozatot illeti. Bárcsak így értenénk meg egymást a hegymászás terminológiájában is! Emlékszel a tett színhelyére vissza nem térő Nagylipy barátom, kocsim szélvédőjén hagyott, magyarul, de cirill betűkkel rejtjelezve írt üzenetére? A könnyelműen félredobott papírdarabot csak kétszáz kilométer megtétele után olvastam el, miután Bea észrevette a bal első dísztárcsámban kicentrifugált kulcsokat.

Fordításomat te lektoráltad, mert kettőnkön kívül a cirill betűket senki sem bírta a vidéken. A bűvös igék elmormolása után felpattant a tetőcsomagtartóm fedele, és végre hozzáfértünk kincseinkhez, így ahhoz a termoszhoz is, amelyikbe Kislipy összes pénze rejtve volt. Őrzöm az írást, mely elevenen őrzi tekinteted. Ha ránézek, nevetni látlak. Még a Forno gleccseren, a Cima di Rosso lábánál felállított sátortáborunkban, egy esti beszélgetésen, tipródva a fagyos hóban, szokás szerint kérdéseinkkel bombáztunk. Valamelyikünk a lavinatúlélés esélyeiről faggatott. "Aki azt állítja magáról, hogy túlélt egy lavinát, az nem volt még lavinában." – válaszoltál nagy sokára halkan, magad elé szegezett tekintettel, bakancsod orrával óvatosan turkálva a havat, mintha valami apró értéket keresgetnél benne. Ez 2004-ben történt, két évre rá, hogy oxigénpalack nélkül, karnyújtásnyira a Hillary-lépcsőtől, nyolcvan (!) méterre közelítetted meg a Mount Everest csúcsát. Még ezen a nyáron Melindával úgy éreztük, hogy megértünk már körbenézni Európa tetejéről. Tanácsodra húszméteres kötelet vittem magammal, amely darabot, ha nem szereztem volna be már korábban, képes lettél volna a magadéból levágni nekem. A kalandos mászás után "Most értünk le a Mont Blanc csúcsáról. Nem adta könnyen magát." – üzenetet küldtem szét néhány ismerősömnek, fogalmazásommal tisztelegve előtted is, akiről tudom, hogy egy hegyre soha nem megy annál feljebb, mint ahonnan még le is tud jönni róla. "Gratulálok, és remélem, hogy ezt még sokszor megtehetem." – jött jóleső válaszod. Hegymászó egy másiknak ennél jobbat nem kívánhat. Sokat tanultam tőled arról, hogyan lehet életben maradni ott, ahol ennek feltételei hiányoznak. "Egy hegyet nem szabad lerohanni! Először körbe kell kóstolgatni! Barátkozni kell vele!" – mondogattad. Téged mindig megfontolt, óvatos hegymászónak tartottak. "A jó hegymászó az öreg hegymászó" híres mondást egy riportban úgy finomítottad, hogy "a jó hegymászó öregen is hegymászó". Az én kontár megítélésem alapján mindkét változat a szakma azon képviselőinek véleményét tükrözi, akik szerint végső soron minden veszély a szubjektív kategóriába sorolható, és csupán az ismereteink hiányosságai hitetik el velünk, hogy vannak objektív veszélyek is. Ezt az álláspontot látszik megerősíteni egész eddigi pályafutásod, a már szinte érzékeken túli érzékelő képességed és tehetséged a hegyi viszonyok sokszor irracionális jelzéseinek megmagyarázhatatlan felfogásához is. De mégis, milyen esetnek minősíted a derült égből bejelentés nélkül hirtelen aláhulló és sokak közül csak egyvalakit fejbe találó hatszáz tonnás jéghegyet? Ha elfogadod, hogy ez mégis objektív veszélyforrásnak tekinthető, akkor fogadd el az én mondásom érvényességét is! "Az öreg hegymászó, szerencsés hegymászó." Van, aki az eleve elrendelésben, és van, aki a valószínűségi relációkban, van, aki az örökkévalóságban, és van, aki a megsemmisülésben hisz. De akármiben higgyen is egy ember, az soha nem tartalmazhatja a teljes igazságot. Az igazság nagy, az ember kicsi. Mindenesetre a kínai hatóságok három nap után ma feladták a keresésed. Most, hogy nem találnak, különös vágyat érzek arra, hogy még egy csomó dolgot megkérdezzek tőled. Ezt a tudást nem viheted csak úgy magaddal! A telefonomban van még a számod. Csak egy gombnyomás… Hogy hiányod mekkora veszteséget jelent a magyar hegymászó társadalomnak, azt én nem vagyok hivatott megítélni, de ez nem kisebbíti a saját problémámat. Az én veszteségem annak a hitnek az elvesztése általad, hogy a szakértelem és a tapasztalat védőburokként véd meg a bajtól, hogy a befektetett munka nem vész el, hogy van valamiféle oltalmazó gondviselés, hogy van az embernek rendeltetése a földön, és hogy a káosz nem falja fel a világot. De ennek a mérhetetlen veszteségnek a beláttatása a tanításod csúcsa is egyben, amelyet a végére tartogattál, és amely messze túlmutat a hegyeken. A felfoghatatlan létezés parányi szereplőiként egy ismeretlen eredetű gigantikus drámában, vagyunk, akik vagyunk, történjen velünk bármi. Ennek belátásában van valami lágy nőies elfogadás, ugyanakkor valami kemény férfias büszkeség is. A végtelenek keresztútján a csapásokat menetelve viselő ember tartása ez, aki, ki tudja honnan jött, és hova tart. Merítsen belőled erőt az a hegymászó, aki majd oxigénpalack nélkül első magyarként lép fel a világ tetejére, mert senkinek ne legyen kétsége, ez be fog következni! És akkor ott leszel vele, benne te is, ahova mindig is vágytál, ott ahol legtisztább a lélek, ott ahol nincs többé érvénye semmilyen szónak és gondolatnak.

2004 Innsbruck Martinswand Kaiser-Max-Steig

2010. április 29.

Takács Miklós