A felejthetetlen Mátra

  Már a szervezés sem volt egyszerű. Nézegettük az interneten, hol is legyen szállása annak a huszonegy embernek, akik beneveztek arra, hogy bejárják a Mátra csúcsait, végig gyalogoljanak rejtett ösvényein.

A szállás kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy turisztikailag központi helyen legyen. Hosszas keresgélés után találtunk rá a Vörösmarty Turistaházra. Itt viszont néhány nappal később tudtak csak fogadni bennünket, mivel hétfőn foglalt volt a ház. Így hát nem volt mit tenni, később mentünk.

A kocsikat telepakoltuk, és félig átszelve az országot érkeztünk meg szálláshelyünkre, ahol vasutas barátaink már vígan vártak bennünket. A szobafoglalások után az est hűvösében gyűltünk össze túratervet és az étkezést megbeszélni. Az utóbbival kapcsolatban anarchiába fulladt tervünk, sehogy sem tudtuk megbeszélni, hogy ki és mit, főleg mikor szeretne enni! Ezért volt is kezdetben néhány apró zökkenő, de ez nem szegte kedvünket, ennél nagyobb problémákon is úrrá tudott lenni a társaság.

A túrázás és egyéb szabadtéri sportok meghatározója az időjárás. Folyamatosan néztük a híradásokat, időjárás jelentéseket, figyelve azt, hogy milyen idő várható a hétre. Sajnos az előrejelzések nem voltak bíztatók, de mi ennek ellenére reménykedtünk, mert hát ugye, volt már olyan, hogy az előrejelzés nem jött be.

A tervek kidolgozásánál elsődleges szempont volt, hogy a többek által már végigjárt „Mátrabérc teljesítménytúra” kerüljön be a programba, méghozzá két napot szánva az 55,6 km-es távra, ami magában nem jelentene különösebb kihívást, ám a 2742 m-es szintemelkedés már embert próbáló feladat. Nem hiába hasonlítják ezt a teljesítménytúrát a „Kinizsi” 100 km-es távhoz. Így aztán első napra mindjárt a Siroktól Kékestetőig – ill. a szálláshelyünkig – terjedő útszakaszt választottuk.

A röpke pihenőt követően újabb ereszkedés következett, hogy utána újra nekirugaszkodjunk a következő emelkedőnek. Ha lassan is, de fogytak a kilométerek, egyre közelebb láttuk a Kékestető tévétornyát, bár még mindig elérhetetlen távolságnak tűnt. A bércek csúcsain a kulacsokból erőt merítve néztünk körül, figyeltük a GPS-t, mennyi út áll még előttünk. Friss zöld erdők, tavaszi virágok kísérték utunkat.
 
Épp enyhe lejtőn haladtam a csapat elején Magnum barátommal, mikor egy vadkerítéshez érvén kinyitottuk a kaput, majd haladtunk előre a cserjésben, mikor megpillantottam magam előtt két csíkos hátú vadmalacot, melyek bőszen kocogtak felém az ösvényen. Megtorpantam, Miklós is mögöttem, és csak a jó Isten tudja, hogy ki volt jobban meglepődve, mi, vagy a malacok.
A szinte karnyújtásnyira lévő állatok hirtelen eltűntek az aljnövényzetben, mi pedig sarkon fordulva igyekeztünk távolabb kerülni a helytől, arra gondolván, mi van, ha a malacok anyja is a közelben van?! Ekkora malacok nem futkároznak csak úgy, egyedül az erdőben!
Kis várakozás után értékeltük a helyzetet, és hangoskodásunkkal bátorságot öntve magunkba, az időközben mögénk felzárkózó csapattal tovább haladtunk. Sokáig téma volt még az átélt élmény, és akkor még nem is gondoltuk, hogy nem ez az utolsó!
Az izgalmak hamar tovaszálltak, amint megláttuk a következő emelkedőt, ami előttünk magasodott.
Hamarosan felértünk arra a gerincre, amely elvezetett az ország legmagasabb pontjához, a Kékestetőhöz. Itt már nem voltak nagy szintkülönbségek, így kicsit gyorsabban haladhattunk előre. A csapat szétszakadozott, többeket motivált a tetőn található étterem, ahol végre valami üdítőfélét is lehet inni.
Zárójelben jegyzem meg, hogy több évtizedes tapasztalatom szerint, ha egy kimondottan „száraz” túrán megérzi az ember a „kocsmaszagot”, egyből erőt vesz magán, és dupla teljesítményre is képes, legyen bármilyen elcsigázott. Hát így voltunk mi is a Kékes tetején. Soványmalac vágtában rontottunk az étterembe, érdekes módon senki nem az étlapot kérte, csupán a sörök fogyatkoztak meg, de azok szép számban.

Szálláshelyünkre érve, az út porától megtisztulva következett a vacsora, majd két születésnapos társunk köszöntése, két szép tortával. Óvónő túratársunk gyermekdalt tanított be a hölgykórusnak, akik kis műsorral emelték az ünnep fényét. Az est folyamán kellőképpen megalapozott volt a jókedv, az étterem tíz órás zárása sem szegte kedvünket, a szálloda étterem részében tovább folytatódott a mulatság. Többen emlékeznek bizonyos ajtók zörgetésére, szerenádokra és egy körbehurcolt pálinkás üvegre is.

Másnap a korai kelés kicsit nehezebben sikerült, de azért urai voltunk a helyzetnek. Reggeli közben azonban kiderült, hogy egyik sporttársunk telefonja a tegnapi túrán valahol elhagyta gazdáját. Azonnal expedíciót szerveztünk a készülék felkutatására. Mivel az éjszakai eső elmosta a nyomokat és a telefon akkumulátorát is, ezért felhívni sem lehetett, hogy esetleg csörgésével jelezze hollétét. Körülbelül behatárolódott, hol történhetett az elválás a telefon és gazdája között, így aztán a csapat felkerekedett, és a sípálya egy szakasza felé vette az irányt. Csatárláncot alkotva haladtunk fel az emelkedőn, leszegett fejjel figyelve a terepet. Csak így négyszemközt jegyzem meg, nem sok esélyt láttam arra, hogy valaha is előkerül a készülék. Ennek ellenére nem telt el fél óra, és az előttem haladó Magnum barátunk hangos kiáltással hajolt le a telefonért. A nagy öröm után kocsikba ülve indultunk Galyatető irányába.

Az idő változatlanul borús, párás volt, átláthatatlan szürke köd lepte a tájat. A jobbnapokat látott galyatetői nagyszálló üresen kongó parkolójában tettük le a kocsikat, és indultunk felfedező útra. Ha egyeseknek nincs helyismerete, még most is ott bolyongunk a ködben. A kilátóra rátalálva felmentünk ugyan a tetejére, de egymáson kívül nem látszott ott bizony semmiféle panoráma. Ennek ellenére fényképeztünk bőszen, panoráma hiányában jobb híján magunkat. Visszaballagtunk a kocsikhoz a kihalt sétányon, és útnak indultunk megkeresni a három falu templomát.

Mátraszentimre, Mátraszentistván és Mátraszentlászló temploma

A templomba ugyan bejutni nem tudtunk, de körbejárva elismeréssel adóztunk az építőknek.
A közeli Mátraszentistván faluban, a híres Vidróczki csárdában terveztük elkölteni ebédünket, de szomorúan állapítottuk meg, hogy a csárda zárva van. A helybeliek azzal magyarázták a zárva tartást, hogy kevés mostanság a turista, így csak hétvégén, vagy nagyobb csoport esetén nyitja meg kapuit. Itt jegyzem meg, hogy az öt nap alatt, mi sem találkoztunk más kirándulókkal.
Mátraszentlászlóra átkocsikázva találtunk egy éttermet, ahova be is tértünk, hogy csillapítsuk szűnni nem akaró éhségünket. Az étteremben kedves, családias fogadtatásban részesültünk. És nem csalódtunk! Az étlapot böngészve, a helyi specialitások között válogattunk, ki-ki vérmérséklete szerint. A szíves vendéglátás, a helyi ízek harmóniája, és a hozzá fogyasztott italok megtették hatásukat. Meg is beszéltük, hogy ide még visszatérünk egy búcsúvacsorára.
Tele hassal, nehezen mozogva indultunk neki a vörös köveiről híres hegy tetejére, ahol egy jó állapotban lévő kilátó tetejéről csodálhattuk meg a felejthetetlen Mátra bérceit. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyesületünkben többféle hóbortnak is hódolnak néhányan, talán nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy néhányan köveket gyűjtenek. Vannak egyesek, mi több, kettesek, akik kisebb hegyeket hordanak haza, kertbe, erkélyre, talált kövekkel díszítve környezetüket.) Nos e szenvedélynek most sem tudtak ellenállni társaim, még a többmázsás köveket is megpróbálták kimozdítani helyükről, hogy csillapítsák gyűjtő szenvedélyüket. Megrakott hátizsákokkal érkeztünk vissza autóinkhoz, majd a keskeny, gödrös mátrai utakon hazakocsikázva értük el szálláshelyünket.

A következő nap reggel Mátraszentimrén talált bennünket. A kis csapat a Csörgő patak völgyébe ereszkedett le. Hol a patak jobb, hol a bal partján vezetett a turistaút, így számtalanszor kellett átkelni a sebes folyású patakocskán. Az átkelések elég izgalmasra sikerültek, mert az elmúlt időszak esőzései megduzzasztották a patakot, így aztán a gázlók víz alá kerültek. Volt, hogy kövekből kellett átkelőt építeni, és volt olyan is, hogy a hordalék fákon egyensúlyozva jutottunk át a túlpartra. A megpróbáltatások ellenére is élveztük a ragyogó környezetet, a jó időt, a társaságról már nem is beszélve. Utunk során sok helyen találkoztunk foltos szalamandrával, mely minden alkalommal megállásra késztette a társaságot, mivel itt nálunk Zalában nem honos ez az állatka. A csodálatos fekete, sárga pöttyös kis hüllőt nehéz észrevenni, jó rejtőzködő. A folyamatos átkelések alaposan lelassították a csapatot, de miután elhagytuk a Csörgő patak völgyét, már nem állta semmilyen akadály utunkat. Két társunk egy útkereszteződésnél elkeveredett mellőlünk, ez okozott némi izgalmat, mivel harsány kiáltozásunkra sem érkezett válasz, térerő hiányában a telefonok is süketen hallgattak, ezért páran keresésükre indultunk. Az elágazóhoz faágakból feliratot készítettünk: ITT VÁRJATOK szöveggel. Minden igyekezetünk ellenére sem sikerült meglelnünk őket. Közben bekukkantottunk a Csörgőlyuk barlangba is, melynek ajtaját komoly vasrács védte. Egy darabig még a patakot követtük, majd azt elhagyva Falloskút felé kanyarodott a jelzés. Nem kis meglepetésünkre elveszettnek hitt társaink itt vártak bennünket.

A Mária kegyhely remetéjénél tett látogatás mindannyiunk számára felejthetetlen élményt jelentett. Az ősz, szakállas, jól megtermett barát szívélyesen elbeszélgetett velünk, mi pedig szentelt gyertyákkal és egyéb intelmekkel ellátva távoztunk tőle. Tiszteletünkre még a kis kápolna harangját is meghúzta, így aztán egyre távolodó harangzúgással vetettük bele magunkat az erdő sűrűjébe.
Időközben borongós felhők gyülekeztek felettünk, szerencsénkre épp időben érkeztünk vissza Mátraszentimrére, ahol éppen be tudtunk menekülni az eső elől egy szlovák ételeket kínáló hangulatos étterembe. A finom falatok után elégedetten ültünk a kocsikba és tértünk vissza szálláshelyünkre. 

Az utolsó nap reggelén Mátrakeresztesről indultunk, szintén a Csörgő patak mentén, megkeresni a híres-hírhedt Vidróczki-barlangot. Jól választott búvóhelyet a betyár, mi magunk térkép alapján is alig találtuk meg a nehezen megközelíthető rejtekhelyet. A barlang melletti vízeséseknél megállva, éppen egy teljesítménytúra állomáshelyébe ütköztünk, majd megcsodáltuk a természet alkotta páratlan látványt.

A csúcsról vissza kellett ereszkedni a turistaházhoz, hogy onnét folytathassuk utunkat a kék jelzésen Szentkút felé. Ahogy a völgybe leereszkedtünk, bokáig érő sár fogadott bennünket, mely alaposan lelassította haladásunkat. A csúszkáló bakancsokra több kiló sár tapadt, a végén már nem is küzdöttünk ellene, beletörődve cipeltük a felesleges súlyt. Így értük el Mátraverebély falu szélét, ahol sűrű cseppekben kezdett esni az eső. Mivel utunk épp a kocsma mellett vezetett el, így szabályosan bevert bennünket az eső... De csak épp annyi ideig voltunk ott, míg kicsit kifújtuk magunkat és szomjunkat oltottuk, mire mindezekkel végeztünk, az eső is elállt. A falut elhagyva már nem volt messze a híres zarándokhely, Szentkút.

A hagyomány szerint 1091–92-ben Szent László király ellenségei elől menekült, és egy szakadék fölé ért. Innen reménytelen volt a továbbjutás, de lovával ugratott egyet, és ekkor fakadt itt az első forrás. Az első gyógyulás a XIII. században történhetett, amikor a Szűzanya, karján a kis Jézussal, megjelent egy verebélyi néma pásztornak, és azt parancsolta neki, hogy ásson a földbe, és az előtörő vízből igyon. A fiú engedelmeskedett, és visszakapta beszélőképességét. 1705-ben épült fel Szentkúton az első kőkápolna. Almásy János Szentkúton nyert rendkívüli gyógyulásáért hálából, Bellágh Ádám Antal szentkúti remete pap segítségével, 1758-tól 1763-ig felépítette a mai kegytemplomot és mellé egy kolostort. 1970-ben VI. Pál pápa a kegytemplomot „basilica minor” címmel tüntette ki.
A Szentkúti barlangokban, a mai kegytemplom fölötti hegyoldalon a XIII. századtól éltek remeték. Az utolsó szentkúti remete, Dobát Jozafát 1767-ben halt meg. Sírja a bazilikában van. A kegyhelyet hosszú időn át ciszterci szerzetesek látták el, a török idők óta azonban a ferencesek is részt vettek a búcsúscsoportok vezetésében, lelkipásztori szolgálatukban. 1772-től már ők a szentkúti kolostor lakói, végleges letelepedésükre azonban csak a 19. században került sor.